„Ha a kutatói pályára lépsz, élethosszig tartó tanulás vár rád” – interjú Bandi Szabolccsal

Bandi Szabolcs az Egészség- és Személyiségpszichológia Tanszék tudományos munkatársa, számos kutatás aktív résztvevője, mindemellett TDK-konzulensként tehetséggondozásban is közreműködik. Beszélgettünk a zenepszichológia területén és a nárcizmusról végzett munkáiról, illetve elmesélte, hogy tapasztalatai alapján milyen előnyökkel és milyen nehézségekkel járhat, ha valaki a kutatói pályát választja. 

PécsiBölcsész: Milyen szakterületeken kutatsz?

Bandi Szabolcs: Két irányban vagyok otthon. Az egyik zenei és művészetpszichológiai orientáltságú, mivel egyébként is zenélek. Leginkább a zenész személyisége érdekel, az alapvető érzelmi, gondolkodási, viszonyulási módja. Sok közhely kapcsolódik hozzájuk, például hogy visszahúzódóak, érzékenyek stb., amelyeknek nyilván van is némi alapja.

Azt vizsgáltuk, hogy a személyiségük különbözik-e a művészettel egyáltalán nem, vagy más művészeti ággal foglalkozó emberekétől. Eredményként valóban azt kaptuk, hogy alapvetően érzékenyebbek, szorongóbbak.

A szálat akkor vittem tovább, mikor már tanárként dolgoztam. Diákjaim sokszor kerestek meg, hogy imádnak zenélni, de a fellépés nagyon nagy stressz, és nem tudják, mit tegyenek. Ekkor kezdtem el foglalkozni a zenei teljesítményszorongással. Most, hogy már felmértük a személyiségstruktúrájukat, ismerjük a rizikófaktorokat, azt vizsgáljuk, hogy milyen protektív tényezőkkel előzzük meg a szorongás kialakulását, vagy ha már kialakult, milyen eszközökkel kezeljük. Szeretném, ha lenne egy kidolgozott tanácsadó rendszer.

PB: Mi a másik számodra fontos terület, amivel foglalkozol?

B.Sz.: A másik meghatározó terület a nárcizmus, amivel szakmai szocializáció révén kezdtem el foglalkozni. Pál Tünde kutatott ebben a témában sokat, én pedig nála írtam a műhelymunkámat. Hamar rájöttem, hogy bizonyos szinten mindenkit érint, de nem a rossz értelemben.

Például ha az adott személy rendelkezik egy egészséges nárcizmussal és tisztában van képességeivel, tudja, miben erős, akkor ez krízishelyzetekben jó védőhálóként szolgálhat.

Alapvetően a legtöbben a nárcisztikus személyt egy önimádó, másokat masszívan kihasználó emberként képzeljük el, és ezt szerettem volna árnyalni. Ez vezetett el ahhoz, hogy Nagy Lászlóval egy négyes felosztású nárcizmuselméletet dolgoztunk ki, amelynek már akár klinikai applikációi is lehetnek. 

PB: Milyen jellegű kutatói közösségekben dolgozol?

B.Sz.: Leginkább teamekben dolgozunk, amelyek általában úgy alakulnak, hogy egy kutatónak van egy jó ötlete vagy akár csak ötlettöredéke, és elkezd gyűjteni különböző képességgel, ismerettel rendelkező kutatótársakat. A közös munka eleinte nem könnyű, klasszikus csoportpszichológiai szervezési folyamat.

Jelenleg benne vagyok egy pszichopatológiai műhelyben, illetve egy zeneművészeti munkacsoportban, és így próbálunk új paradigmákat kitalálni, új kutatási anyagokat létrehozni.

Inkubációs szakaszban nagyon hatékony, a megvalósítás viszont kicsit magunkba fordulós, magányos műfaj, de érdemes ekkor is más kollégákkal ránézetni a munkára. Statisztikai, nyelvi problémákkal, mérőeszközökkel kapcsolatos problémákkal mindig tudjuk, kit érdemes keresnünk. 

PB: Mitől függ, hogy elégedettséggel tekintesz-e vissza egy kutatásra?

B.Sz.: Konzulensként akkor vagyok elégedett, ha a műhelymunka során jó volt az interakció, mutatkozott fogadókészség a hallgató részéről. Egy kutatói folyamat során akkor, ha közben jól éreztem magam, illetve ha jelentős a kutatási anyag alkalmazhatósága abból a szempontból, hogy mit ad vissza a társadalomnak.  Például mi, egyetemisták, akadémisták beszélgetünk Rousseau-ról, Freudról, de a társadalom felől erre nincs visszajelzés, tehát az egy öncélú folyamat.

Pszichológusoknál ez persze más, mert elkezdenek dolgozni a pályán, és akkor effektíve segítenek embereken. Viszont a kutatásnak ez az előnye kevéssé látszik, mivel hosszú az a folyamat, amíg eljutunk a kutatási eredmények a mindennapi életben történő alkalmazásához, és ezek hatással lesznek az emberekre is.

Ha látom, hogy egy pici haszna van, az már siker. Vagy például ha visszadobják egy cikkemet egy számomra lényegtelennek tűnő apróság miatt, akkor persze elsőre bosszankodok, de utána végiggondolva tanulhatok is belőle, legközelebb tudom, hogy az adott lapnál milyen kritériumok számítanak, vagy hogy milyen területen kell még képeznem magam. Ha erre a pályára lépsz, egyébként is élethosszig tartó tanulás vár rád.

PB: Sokan elveszítik a motivációjukat egy hosszabb kutatói munka, feladat elvégzése során. Van tipped arra, hogyan lehet ezt megelőzni?

B.Sz.: Kettős a dolog. Egyrészt ha sok munkát beleteszünk, a kutatás a részünkké válik. Én például Bandi Szabolcs vagyok, a nárcizmus kutatója.

Másrészt habár identitásképző, mégsem szeretnék ezzel a specifikus területtel foglalkozni életem végéig, mert megunnám. Ami itt kulcsfontosságú, az a kettős irányultság.

Az én helyzetemben ez a zenepszichológia és a személyiségzavarok feltárása.  Emlékezzünk, Martin Seligman egyik évben még a tanult tehetetlenségről írt, majd elolvasott egy Csíkszentmihályi-könyvet és feltalálta a tanult optimizmust. Tehát érdemes változatos témákban kutatni, de az a mindentudó tudós attitűd, ami az előző generációkra volt jellemző, hanyatlani látszik, és inkább a szakosodás jellemző. Legyél jó egy-két olyan területen, amire azt lehet mondani, hogy te vagy.

PB: A TDK által közreműködsz tehetséggondozásban is. Mesélnél egy számodra érdekes TDK-dolgozatról, amelyben konzulensként vettél részt?

B.Sz.: Most az idei TDK-n két témavezetettem indult, az egyikük hozzám hasonlóan érdekelt a zenében. Az érdekelte, hogy vajon a zenészek között miért van az, hogy valaki inkább szeret rögtönözni, kitalálni új dolgokat, mások inkább lejátsszák a darabot az adott kottát követve. Tetszett az ötlet, szóba jött kreativitás, nyitottság mint személyiségfaktor. Megnézegettük, kaptunk eredményeket, de nem volt az igazi, és kicsit el is ment a lelkesedése. Szerencsére ez a hallgató olyan mesterszakon volt, ahol több volt a kontakt, több volt a beszélgetés. Innen jött az ötlet, hogy készítsen interjúkat. Mivel hagyományosan az átírás rémesen nagy munka, elkezdtünk alternatív módszereket keresni, és találtunk is.

Nagyon szép eredmények jöttek arra vonatkozóan, hogy kinek mit jelent a rögtönzés: valakinek szabadságot, az énjének kihelyezését, másoknak viszont a korlátlan zenei játék lehetősége inkább szorongást keltő.

Itt különösen a módszertani leleményesség értékelendő, hogy megpróbált egy utat, nem vált be, de tovább keresett.

PB: Gyermekkori elképzelésed hogyan viszonyul ahhoz, ahol most tartasz?

B.Sz.: Mikor gyerkőc voltam, nagyon menőnek tartottam azokat az embereket, akik öltönyben jártak, így arra gondoltam, jogász leszek. Teljesen felszínes elképzelés volt, és szerencsére jó hamar elengedtem. Kiderült, hogy van affinitásom az irodalomhoz, megértettem, szerettem, jól tudtam interpretálni és mint minden 18 éves, én is belezúgtam József Attilába. Nagyon sokáig magyar szakra készültem, azzal a céllal, hogy tanítani fogok. Régóta bennem volt a vágy, hogy szeretnék tudást átadni. Illetve megjelöltem a pszichológia szakot is. Tanultunk Freudról, és tetszett a megközelítése. Már akkor is nehéz volt bekerülni, de meglepő módon felvettek.

Amikor idekerültem, elképzeltem magam fehér köpenyben, ahogy gyógyítok a kanapén ülve; és sokaknak szintén ez van a fejében, de van más út is. A tudományos pályában is van ráció. 

Egy kreatívabb lehetőség, hogy a minket foglalkoztató témákat egy kicsit más szemszögből is megvizsgáljuk. Egy idő után döntést kell hozni, hogy kutatunk, vagy inkább alkalmazott szakemberként képzeljük el magunkat. Akinek mindkettő megvan, elképesztő kincs birtokosa. Vadásszák az ilyen embereket, akár a doktori iskolában, akár különböző szakterületeken. 

De visszatérve a kérdéshez, az évek során végeztünk kutatásokat, és sok biztatást kaptam, hogy kezdjem el a PhD-t. Tanárom és konzulensem, Nagy László úgy fogalmazott, akár klinikain, akár PhD-n szeretném folytatni, mindkét területen helytállnék.

De akkor nem éreztem magam készen arra, hogy más emberek súlyos problémáit kellő objektivitással tudjam nézni, így részben ezért is a kutatás irányába mentem, és visszatekintve abszolút nem bántam meg, hogy végigcsináltam a PhD-t.

PB: Te és kollégáid többsége részt vesztek kutatásokban, tanításban, tehetséggondozásban, mellette van, aki még praxist is vezet. Mi a tapasztalatod a tevékenységek összehangolásával? 

B.Sz.: Nyilván nem könnyű ezeknek az összeegyeztetése, főleg a magánélettel, de nem gondolom, hogy nehezebb lenne vagy sokkal több időt venne el, mint a többi szakmában, inkább csak több lábon áll az ilyen szakember. Azért egy kettősség megjelenik. Korábban jobban elvált a kutatói és a tanítói pálya. Kormányzati szándék miatt ezeket hirtelen össze kellett vonni, és nem biztos, hogy erre mindenki készen állt.

Egész egyszerűen van, akinek jobban megy a kutatás, a tanítás pedig kevésbé, vagy fordítva, és ez néha érdekes helyzeteket szül a hallgatókra nézve, de az adott kolléga szempontjából sem jó.

Illetve kérdés, hogy elvárható-e, hogy egy professzor ugyanannyit publikáljon, mint egy PhD-hallgató, akinek ez az egyetlen feladata. Ebből a szempontból még fejlődnie kell az egyetemi szférának.

Fotó: Szederkényi Dániel