Sajtmester! Mi a titkod?

A Karrier Akadémia előadássorozat sikeres hazai üzletembereket kér fel arra, hogy meséljék el karrierjük történetét és azokat a fontos tudnivalókat, amiket egy zöldfülű vállalkozónak érdemes megfogadnia. A sorozatnak a Tudásközpont ad otthont, havonta egyszer. Az első alkalommal Cserpes István mesélt, a Cserpes Sajtműhely alapítója és tulajdonosa.

István Kapuváron született, ahol gyakorlatilag egyből belepottyant abba közegbe, amivel később foglakozni fog. Akkor azonban ezt még ő maga sem gondolta, csupán annyit tudott, hogy el akart szakadni az álmos kisvárostól. Gyenge tanulmányi eredményei ellenére tizennégy évesen jelentkezett az ország egyetlen tejipari szakközépiskolájába, Csermajorba. Ott töltött tanulmányai alatt szerzett OKTV-s második helyezésének köszönhetően felvételt nyert a Budapesti Műszaki Egyetemre, amit akkoriban nem fejezett be. Később a csornai tejpor gyárban kezdett el dolgozni, ahol végigjárta a karrierlétra minden fokát, „mint egy böcsületes magyar állampolgár”.  Azonban ahogy szülővárosában, a tejgyárban eltöltött ideje alatt is elkezdte furdalni egy érzés, hogy tovább kell lépnie. „Nem azért, mert magamat nagyra tartottam volna, hanem mert többre”.

A rendszerváltás után megindult egy vállalkozási hullám, amit ő is meg akart lovagolni, egy kollégájával létre akarták hozni saját tejüzemüket. Akkoriban kevesebben voltak a versenytársak, viszont sokkal nehezebb volt hitelhez jutni, mint napjainkban; „az ügyintézők kinevettek minket”. Ennek ellenére megkapták a kölcsönt, 36%-os kamatra, és az esélytelenek nyugalmával belevágtak a kis üzemükbe.

A tejgyárnak két hullámvölgye és két isteni szikrája volt, amik kihúzták őket a csávából. Az első völgy a kezdeti időszakokban érte el őket, amikor még csak olyan sajtokat, és olyan tejtermékeket gyártottak, amiket el tudtak adni, nem pedig olyanokat, amilyeneket szerettek volna készíteni. „Ezen minden vállalkozásnak át kell esnie, és akik szerencsések, mint mi, azok túlélik ezt az időszakot. Nem szabad feladni, csak menni kell előre”. Ekkor történt a rikotta reveláció, ami sec-perc alatt megalapozta a vállalat jövőjét. A rikotta a tejsavó fehér, túrószerű része, amit hulladékként kezeltek a nagyobb tejgyárak. Túró pótlóként kezdték el gyártani, külön erre a célra kiépített technológiával, amit ők maguk találtak fel. Ez a kis profiltágítás több mint megtízszerezte a vállalat bevételét.

A gyár egyik legnagyobb feladata az EU-s csatlakozásig tartó út átvészelése volt. Az állam azelőtt kiszabott tejadója a csőd szélére sodorta a céget. „A kommunizmus ideje alatt megtanultam, hogy mit nem kell csinálni. Nem az a jó főnök, aki felülről dirigál, és azt hiszi, hogy itt ő a ne adj Isten! Amikor csak gyűltek a számláink el kellett döntenünk, hogy mit nem fizetünk ki, és volt eset, amikor azt kellett mondanunk egy egész részlegnek, hogy nem tudunk titeket most kifizetni, de bízzatok bennünk ki fogunk. Más munkahelyen, napjainkban otthagytak volna minket, de nem így történt. A bizalom az egyik legfontosabb dolog egy vállalkozás életében, ezt az egyet jegyezzétek meg”.

Egy utolsó próbálkozásként egy olyan ötletük támadt, hogy mi lenne, ha a tejtermékekbe tényleg tejet raknának? Így megszületett a Cserpes Sajtműhely, a magyarosan hangzó, autentikus tejtermék gyár, ami igazi tejből készít joghurtokat, túrót, tejfölt, de sajtokat nem. „Bevállaltuk azt, hogy a mi joghurtjaink nem fognak hónapokig elállni a polcokon, még a hűtőszekrényben sem, ez nem természetes. Amiben tej van, az meg fog romlani, ehhez kell hozzászoknia a vásárlóinknak. Cserébe viszont sokkal egészségesebbek és finomabbak a termékeink”.

Cserpes István története regénybe illő fordulatokkal és tanulságokkal volt tele. A sok szembejövő kihívást legyőzi a kitartás, az elhivatottság és a munkatársakba tett bizalom. A személyes kapcsolatok és az őszinteség a profiljai a Cserpes Sajtműhelynek, amelyek visszatükröződnek a termékeikben és az üzletpolitikájukban is. István előadása egy keserédes képet festett egy vállalkozás nehézségeiről és az iszonyatos mennyiségű munkáról és szerencséről, ami szükséges ahhoz, hogy az ember célba érjen.