Könnyűzenei beszélgetések a Szenesben – cikk + galéria

A Zenélő Egyetem megalakulása óta egyetemi kurzusok indításával, programszervezéssel vagy éppen tudósításokkal aktív részesévé vált a pécsi könnyűzenei életnek. Október 14-ének estéjén a ZEN-nek köszönhetően exponenciálisan megemelkedett a Szenes egy négyzetméterére jutó zenészek száma, amikor is két kerekasztal-beszélgetés formájában betekintést nyerhettünk a színpadi és színpad mögötti munkálatokba. Többek között arról is szó esett, hogyan alakult át Magyarországon a klubélet fesztivál-maratonná, illetve miért jobb tíz embernek játszani, mint akár száznak. Az estét a Kipu unplugged koncertje zárta.

A „Backstage” szekcióban Beck Zoli beszélgetett Kálócz Tamással (Fishing on Orfű) és Urbán Ernővel (Erla sound & light) elsőként arról, hogy a kilencvenes évek intenzív klubélete mikor kezdett el hanyatlani, miért jár egyre kevesebb fiatal a szórakozóhelyekre. Kálócz Tamás szerint ennek pénzügyi okai vannak, hiszen ma egy egyetemista inkább kifizet hatezer forintot egy egész napos koncertsorozatért, mint egyetlen koncertért feleannyit. Ma már mindenki be tud jutni egy klubba, a fesztiválozás számít inkább presztízsnek, annak ellenére is, hogy Magyarországon jelenleg 3600 bejegyzett fesztivál van.

Ebből a tömegből kitűnni Beck Zoli szerint csak úgy lehet, ha egy fesztivál identifikálja magát, megkeresi azt a közönség réteget, amit más még nem szólított meg. A Fishing on Orfű például a kezdetektől alter zenében utazik, a fellépők kiválasztását a szervezők személyes ízlése vezeti, mert fontos, hogy olyan fesztivált hozzon létre valaki, amire maga is elmenne. Urbán Ernő szerint, aki számos fesztivál hang- és fénytechnikájáért volt már felelős, sajnos idővel szembe kell nézni a gazdasági csapdákkal, amik arra kényszeríthetik rendezőket, hogy szélesítsék kínálatukat, periférikus műfajt játszó vagy éppen rivaldafényben úszkáló zenekarokkal.

A fesztiválok emellett új zenei produkcióknak is nyújthatnak fellépési lehetőséget – mint például a „Szabad az Á…” Színpad a Fishingen –, hiszen a haldokló klubélet helyett jelenleg a fesztiválokon tudnak leginkább kapcsolatba kerülni lehetséges rajongóikkal és helyet szerezni maguknak az egyre jobban telített magyar populáris zenei színtéren. Ebből a szempontból a fesztiváloknak nagy a felelősségük a tehetséggondozásban, ezért a zenekaroknak először a szervezőket kell meggyőzniük, akár egy olyan frappáns motivációs levél zárással, mint a „Minden fellépési lehetőséget örömmel fogadunk. Nem fogtok bennünk csalódni, a kurva anyátokat!”

Az „Onstage” szekcióban a pécsi zenei színtér egy-egy meghatározó műfajának képviselői - Balvin Nándor (The Talking Horse), Krommer Balázs (Csőke Renáta Quartet), Boros Gábor (Dj Venom), Várnagy Szabolcs (Space Inhalerz, MONO8) és Katona Attila (Kipu) - beszélgettek egymással Lenthár Balázs moderálásával. Hogy vajon van-e kapcsolódási pont a műfajok között, azt nem is érdemes vitatni, hiszen e beszélgetésen is a különböző zenei stílusok művelői egymás köpködése helyett jó barátokként csevegtek a megélt hasonló élményekről és az áthidalási lehetőségekről.

A különbözőségből következik, hogy mindegyikük számára más prioritású, másmilyen élményt nyújt a klubkoncertes és a fesztivál fellépés, mégis mindegyik esetében lényeges, hogy a jelenlévők legnagyobb hányadát képesek legyenek megfogni a zenéjükkel. A Kipu például jobban szeret tíz embernek játszani, akik maximálisan élvezik a koncertet, mint száznak, amiből csak páran figyelnek rájuk. Várnagy Szabolcsnak az is maradandó élmény, mikor a tömegből egyetlen ember csápolásából megtudja, ő ráismert a szinte ismeretlen dalra.

Ehhez kapcsolódóan merült fel, van egyáltalán még underground? Ma már minden elérhető, letölthető és meghallgatható, nincs meg az a régi titkos és tiltott, bensőségesebb zenei élmény, mint a bakelit-korszakban. A popzenén kívül szinte már minden undergroundnak tekinthető, ami kis rajongótáborral rendelkezik, de ezzel meg is szűnt az eredeti kontextus.

A zenészek mára már nem csak zenélnek és a közönséggel sem csak a koncertek utáni pihegéskor találkozhatnak, hanem szinte elvárássá vált, hogy interneten keresztül, különböző eseményeken, közönségtalálkozókon is megmutassák magukat, tartsák a kapcsolatot a kordon túloldalán állókkal. Azért, hogy a közönség közösséggé kovácsolódjon, ők is sokat tehetnek. Az önmenedzselés kérdéséről eltérően vélekedett Krommer Balázs és Katona Attila. Előbbi nem kíván ezzel foglalkozni, szerinte ez nem a zenész dolga, míg utóbbi a hírverésért egyszer még „szebbik felét” is hajlandó volt a nyilvánosság elé tárni (http://www.youtube.com/watch?v=_6hPOBYFoi0).

 

A magyar zenei élet tehát létezik, nem mondhatjuk, hogy ne lenne minden stílusra kínálat, de ahhoz, hogy továbbra is lélegezzen, a Zenélő Egyetemhez hasonló projektekre, támogatókra, mostohaanyákra van szükség, legelőször is, koncerteken jelenlévő közönségre.