Vigyázat, Vadkelet!

Márai Sándor a magyar próza egyik illusztris alakja, aki személyesen is átélte az orosz megszállást, a Föld, Föld!... című emlékezetkötetében ír az orosz néplélek misztikumáról és a nyugati embertől való különbözőségéről. Márai a visszaemlékezésében vizuálisan is ábrázolja a transzcendencia által az orosz ember másságát és rögtön analízis tárgyává is teszi az orosz néplelket. A magyar író három hátországot említ az orosz nép különössége kapcsán: egyrészt a szinte végtelen földrajzi területet, másrészt a nyomorhoz való kondicionáltságot, harmadrészt pedig, ami talán a legérdekesebb és legérthetetlenebb a nyugati ember számára, egyfajta belső metafizikai hátországot, egy belső Szibériát sejtet. 

A Glukhovsky-könyv olvasása közben úgy éreztem, hogy egy nagyon ízlésesen tálalt science-fiction szippantott be. Hogy ezt a műfaji jellegét a hagyományos sci-fi elemek adták-e, vagy pedig az orosz népléleknek a fentebb taglalt abszurd, "földönkívüli" jellege, az továbbra is talány. 

Az orosz irodalom újdonsült fenegyereke, Dmitry Glukhovsky a kiváló Metró trilógiáról lehet ismert a nagyközönség számára, amelyből még FPS játék is készült, de a fiatal író számos más műve is megjelent már Magyarországon.

Olyannyira, hogy az Orosz népellenes mesék már a második kiadását éli és ezúttal a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg, nyolc vadonatúj, az eddigiekhez hasonlóan szintén húsbavágó elbeszéléssel. A novelláskötet valamivel több mint négyszáz oldal, összesen huszonkét elbeszélés foglaltatik benne. Az igényes belsőhöz igényes külső társul, a második kiadáson Putyin helyett ezúttal a Kreml néz vissza a borítóról.

A szerző egyébként megjegyzi a könyv elején, hogy a személyek, szervezetek, vállalatok neve fiktív, és az egybeesések csupán a véletlen művei, majd mindezek után az első szövegében szétsavazza a Gazpromot. 

Tehát a kötet mindenképpen a legjobb hagyományokból táplálkozik, kellően frontális és szókimondó, minden ízében rendszer- és társadalomkritikus, rendkívül szórakoztató humorral operál, mindemellet annyira igaz, hogy már fáj. A szerző és a kiadó is politikai szatíraként hivatkozik a szövegekre, valójában azonban sokkal többről van szó.

Ezek a novellák többféle műfaji jegyet integrálnak, mint például az abszurdot, a groteszket, a fantasy-t vagy a science-fiction-t, és ezek fuzionálása révén nem tudjuk abbahagyni az olvasását.

Nem csupán arról van szó, hogy csak egyfajta politikai hozzáállást figuráz ki Glukhovsky, egyébként igencsak éleslátóan, hanem az egész elfuserált huszonegyedik századot, amelyben az állam és a nagyvállalatok kizsákmányolják a vodkaleheletű kisembert; ahol a pszichopátia ténylegesen az új erkölcs a társadalom minden szegmensében; és ahol a nép nem kevésbé bűnös, mint a saját elitje. 

A szerző folyamatos jelenléte az orosz valóságban, valamint a népléleknek ez a fajta ismerete szolgáltatja azt a keretet, amely megmagyarázza számunkra, hogy mi is ez az egész Oroszország,

és miképp lehet az, hogy a zsarnok Sztálin alatt otthonosabban érezte magát az orosz ember, mint mondjuk az ugyan szabadrabló, de mégsem véreskezű diktátor Jelcin idején. Elképesztően letargikus mindegyik szöveg, amelyet csak valamelyest old az emberi kicsinyesség sötét humora, amelyben magunkra ismerhetünk.

A novellákon keresztül egy olyan Oroszországot szemlélhetünk, ahol mindenki csak a feletteséhez való lojalitásában lehet igazán szuverén, és ahol a sikerhez vezető út nyállal és vérrel van kikövezve.

Dmitry Glukhovsky szövegeinek a kiválóságát egyszerre adja az egyetemes elaljasodás tűpontos detektálása és ennek territoriális megvalósulása, amely nem mentes az orosz néplélektől, és amely kiváltképp ismerős a magyarság számára is. Az író mindvégig távol tartja magát a felesleges fröcsögéstől és a moralizálgatástól, csak történeteket mesél. Történeteket, amelyekben mind magunkra és környezetünkre ismerünk, és újra meg újra rácsodálkozhatunk a vadkeletre.