Utazás az Új világban

Túl a rejtélyes, kobaltkék, fodros tetejű, hullámoktól dús Atlanti-Óceánon, ahol minden ember más és más származású, mégis egyetlen zászló és himnusz van, a multikulturalizmus hazájában volt egy tábor. És voltam én, aki egy keddi álmos reggelen, a faliújság hirdetései között rátaláltam egy lehetőségre.

2007 óta elérhetőek a Camp Leaders nevű globális cég szolgáltatásai Magyarországon. Hogy mit kínálnak neked? Eddigi életed legkalandosabb és legszebb nyári vakációját, amellyel nem csak az Amerikai Egyesült Államok festői tájait és különlegességeit fedezheted fel, hanem a nyári diákmunka során betekintést nyerhetsz egy teljesen más világba is. Tábor, munka, új barátságok, utazás, kaland, és mindez egy helyen.

Az unokanővérem, valamint az igen csábító reklámszöveg hatására csöppentem bele ebbe a színes forgószélbe 2018 őszén.

Alig kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat, és néztem farkasszemet a Történeti és Politikai Földrajz című előadással a Rókus utcában, máris kezembe vettem a jövőmet, a nyaramat.

Camp Leaders segítségének és komoly útmutatásának köszönhetően egy nagyon bonyolult és időigényes előkészítési folyamatot sikerült befejeznem az év végére. Ugyanis Amerikába pont olyan nehéz kijutni, mint amilyennek tűnik. Mérhetetlen mennyiségű papírmunka, okmányok hosszabbítása, vízuminterjú az amerikai nagykövetségen, utazás előtti felkészítők, és egy angol szótár beszerzése várt rám.

A szüleimnek és a cég csapatának köszönhetően 2019. június 16-án hajnali kettőkor a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren vártam, hogy egy vasszárnyú madár elrepítsen először Amsterdamba, onnan pedig New Yorkba. A Camp Leaderstől kapott egységcsomagnak hála, azonnal barátokra leltem, így nem egyedül kellett izgulnom az életemért. Az első beszélgetésünk körülbelül így hangozhatott:

- Te is a New York-i Camp Hasc-ben töltöd a nyarat? – kérdezte álmosan az ismeretlen srác.

- Te is? Én is! – válaszoltam boldogan és izgatottan. - És hol tanulsz? – tudakolóztam tovább.

- A PTE Közgazdaságtudományi Karán.

Így kezdődött tehát két pécsi egyetemista útja a nagybetűs USA-ba.

Június 16-ától egészen augusztus 21-éig egy Camp Hasc nevű ortodox zsidó vallási táborban dolgoztam, ami beteg gyerekeknek biztosította a tökéletes nyári vakációt. A karbantartó és takarító személyzet egy angolul nem tudó, de kedvesen mosolygó munkatársa lettem.

Kis csapatunkban összesen ketten voltunk magyarok a lengyel, mexikói, kolumbiai és az egy szem török fiú mellett, akit én csak Jumurdzsáknak neveztem. Amikor a nyár közepén megkérdezte tőlem, hogy miért szólítom így, és én megpróbáltam a gyér angoltudásommal elmagyarázni neki az Egri Csillagok lényegét, jól kinevetett, és közölte, hogy továbbra is hívatom így azért a csekély 158 évnyi uralomért cserébe. Onnantól kezdve jó barátok lettünk.

Hat napot dolgoztunk egy héten, napi tíz-tizenegy órában. Minden héten kaptunk egy szabadnapot, amikor felfedezhettük Sullivan megye legszebb városkájának környékét.

Minden bokorban megbújt egy-egy őzgida, szarvas, nyúl vagy éppen egy róka. Mivel a duóból az amsterdami repülőtéren hamar trió lett - ugyanis a PTE BTK és KTK rátalált az Óbudai Egyetem egyik hallgatójára - igyekeztünk együtt felfedezni minden lehetséges helyet, bár sokszor volt kivétel is.

Egy igencsak nacionalista lengyel fiúval egyszerre kaptam szabadnapot, pont július 4-én. Miközben besétáltunk a tőlünk 30 percre lévő városba, Liberty-be, megkérdezte tőlem, hogy milyen lengyeleket ismerek. Hála a legapróbb részleteket is elemző, Egyetemes történelem a középkorban című kurzusomnak, felsoroltam neki a lengyel uralkodókat, tudósokat, és ezzel lett egy újabb barátom.

A kemény munka jutalma mindig a legédesebb. Na, de mi a helyzet a kőkemény munkával?

A szép emlékek mellé társultak bizony eléggé kellemetlenek is. Számítottam is rá, hiszen pont ezért mentem ki Amerikába: csiszolni a nem létező angoltudásomat, és hogy kemény munkával megkeressem azt a pénzt, amivel hétfőnként hajnalig mulathatok a Szenesben. Viszont arra, ami várt rám, nem számítottam. Az utazás előtti eligazításokon tanácsolták, hogy bizonyos oltásokat, ha még nem tettük, a háziorvosunkkal adassunk be magunknak.

Őszintén megmondom, először feleslegesnek éreztem, de amikor öt darab mellékhelyiségből négy teljesen el volt dugulva és csak én voltam ott egy rossz pumpával, mindent átértékeltem. 

Emberekkel dolgozni sem volt egyszerű. Mivel „csak” egy takarító voltam, sokszor kerültem olyan helyzetbe, ami minden moralitást nélkülözött.

Itt döbbentem rá arra, hogy a munkánk értékelése mennyire fontos, és milyen nagy jelentősége van a kérlek és köszönöm szavaknak.

Bármit is csinálunk, takarítunk vagy éppen szemetet szedünk, a szívünket, lelkünket beleadjuk, és éppen ezért kell figyelnünk a környezetünkre, hogy más munkáját még véletlenül se tegyük tönkre. Ez volt a legfontosabb, amit megtanultam.

A munka végeztével kezdetét vehette a várva várt vakáció. Egy háromórás buszút után megérkeztünk New Yorkba, ahol a magyar trió felfedezte a Central Parkot, a 9/11 emlékművet, a Szabadság szobrot, a Brooklyn-hidat, a Kínai negyedet és a Budapest Caffet.

Kalandunkat tehát Manhattan csillogónak tűnő, ám annál porosabb és koszosabb világában kezdtük meg, miközben az új legjobb barátunk a Google Maps és a New York-i metró lett.

Számomra a Nagy Alma nem csak ezek miatt volt különleges, hanem egy festett, aranyba és ezüstbe burkolt hölgy miatt is. A magyar származású Esteé Lauder fia, Ronald Lauder Neue Galerie nevű képtárában találkoztam vele életemben először, és azóta is magam előtt látom Adele Bloch-Bauer, az osztrák Mona Lisa portréját, amit Gustav Klimt festett meg 1907-ben.

Egy hét manhattani túra után elbúcsúztam útitársaimtól, és felültem egy Bostonba tartó vonatra. Amerika legeurópaibb városát egyedül fedeztem fel, miközben igyekeztem mindenhonnan képeslapot küldeni az itthoniaknak. Jártam a Bostoni Teadélután múzeumában, a TD Gardenben, ahol a kedvenc jégkorongcsapatom logójával ellátott pólót, plüss macit, kitűzőt és kulcstartót is beszereztem. Itt fordult elő velem először az is, hogy egy villamos csengetésére könnybe lábadt a szemem. Massachusetts állam fővárosában ugyanis az emberek a busz mellett villamossal közlekednek, ami földalattiként is funkcionál. A sok szuvenír mellett azonban egy új bőröndöt is be kellett szereznem, mivel a repülőút alatt eltört a poggyászom és a kereke is kikopott.

Három nap múlva újra vonatra szálltam, majd egy hét és fél órás út után megérkeztem az USA fővárosába, a maryland-i Washington D.C.-be. Itt történt meg az a bizonyos NEPTUN-tárgyfelvétel is, de amíg a többség reggel kilenckor ült gép elé, én a hatórás időeltolódás jóvoltából hajnali háromkor csináltam meg az órarendemet.

Egy kiadós alvás után elindultam felfedezni a várost, és közben a Forrest Gump és a Dr. Csont című sorozat jelenetei játszódtak le a fejemben. Éppen ezért meglátogattam a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) székházat és az Abraham Lincoln emlékművet is. Ami igazán mély nyomot hagyott bennem, az a II. világháborús emlékkolosszus volt.

Győzelem a levegőben, győzelem a földön, győzelem az óceánon.

Ez a felirat volt egy hatalmas koszorú alatt, amit három óriási sas tartott a fejem fölött. Eközben a koszorúval díszített államok szobrai egy holdsarlót alkotva, két oldalt az Atlanti- és a Csendes-Óceánnal bezárólag körbevettek téged. Míg a mi emlékműveink arca fájdalomtól torzul el, addig Amerikában a dicsőségről és a büszkeségről mesélnek.

Harmadik állomásom Philadelphia volt, ahol először pihentem a nyáron.

Voltam itt is múzeumban, és tiszteletemet tettem Rocky Balboa szobra előtt, valamint itt ültem ki először napozni és fürödtem medencében.

Néha a legolcsóbb a legjobb választás. Így jártam a szállásommal, ugyanis az öt kvártély közül ez volt a legolcsóbb, egyben a legextrább, a legkülönlegesebb és a legimpozánsabb. Egy huszonnégy emeletes toronyház tizennyolcadik emeletén laktam, aminek a tetején fitneszterem, moziszoba, közös konyha, teraszi grill és egy úszómedence volt.

Az utolsó előtti utazásom következett, amikor is újra vonatra szálltam és visszazötyögtem New Yorkba. Igen merészen felfedeztem Queens-t és Bronx-ot, majd következett a ajándékvásárlás és az utolsó képeslapok feladása. Legutolsó túrám a Central Park szívébe vezetett, egyenesen a Bow Bridge-hez, amit még a Boldogító talán és a Bűbáj című filmekben néztem ki magamnak. Nem tudom, miért, de az a hely lett számomra a legkedvesebb az egész kaland során.

Éppen ezért a hídfőknél álló impozáns virágtartókba rejtettem a szerencsehozó ötforintosomat, hogy egyszer majd újra átsétálhassak a hídon.

2019. szeptember 7-én, 23:55-kor indult a gépem Párizsba, ahol bevásároltam macaronból és csak két és fél órányira voltam az otthonomtól. Szeptember 8-án este hét órakor landolt a repülőgép Budapesten, és a csomagfelvétel után azonnal magamhoz öleltem a szüleimet.

Összességében egy nagyon különleges és nehéz út áll mögöttem. Láthattam egy apró csücskét az amerikai életformának, aminek a fele, ha tetszett. Viszont a táj, a városok, az élmények és a Dounki Donuts bostonkrémes fánkjai minden fáradságot és pénzt megértek. Sokat tanultam a közösség törvényeiről és saját magamról is, amik számomra talán a legértékesebb szuvenírek, amiket haza hoztam.

 

Fotók: Csoknyay Kata Zsófia