„Ugyanúgy élhetnek, azonos dolgokat csinálnak” – a fogyatékkal élők világnapjáról

Közeledik a karácsony, beléptünk az adventi időszakba. Ilyenkor mindenki lelassul, magába néz, és érzékenyebben tekint a minket körülvevő világba. Ebben a hónapban többet segítünk az időseknek, betegeknek, szegényeknek. Ám van egy csoport, akik ilyenkor sem kapnak kiemelt figyelmet, talán azért, mert rajtuk „nem olyan egyszerű” segíteni. Nincsenek látványos eredmények és kamerára vehető boldog mosolyok. December harmadika a fogyatékkal élők világnapja.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 1992-ben döntött úgy, hogy december harmadikát a fogyatékkal élők világnapjának nyilvánítja. Fogyatékkal élők azok a személyek, akik valamilyen baleset, betegség vagy katasztrófa miatt tartós egészségkárosodást szenvedtek. Itt fontos kiemelni, hogy a fogyatékosság nem betegség, hanem egy tartós állapot, amivel együtt kell élni, és ami mind a sérült, mind a környezetében élők életét megnehezíti.

Valószínűleg bele sem gondolunk, milyen széles és mennyire különböző rétegeket érint a probléma.

Ide tartoznak a mozgássérültek, a valamilyen érzékszervi problémával rendelkezők, például a vakok és gyengén látók vagy a hallássérültek. A fogyatékkal élők másik nagy csoportjába azok az emberek tartoznak, akiknek az elméje sérült. Itt is számos különböző típusú és súlyosságú betegségről vagy sérülésről van szó.

A leghíresebb talán a Down-szindróma, és egyre többet beszélünk az autizmus különböző típusairól is. De ez csak a jéghegy csúcsa.

Elég, ha csak Az 50 első randi című filmre gondolunk, amely a „viccbe csomagolom, hogy ne fájjon” taktikát alkalmazza, vagy Ken Kesey klasszikus regényére, a Száll a kakukk fészkére. Mindkét mű számos értelmi fogyatékkal élőt vonultat fel, ugyanennyi különböző életúttal és élethelyzettel.

Illusztráció: Kovács Alíz

Hogy mi a közös mégis ezekben a csoportokban? A leginkább az, hogy a meglévő problémájuk mellett a társadalmi előítéletekkel is meg kell küzdeniük. Harcolniuk kell a jogért, hogy részt vegyenek a saját életükre vonatkozó döntések meghozatalában. És a külvilág hozzáállásával, amely – sokszor öntudatlanul és a legjobb szándéktól vezérelve – a testi fogyatékkal élőket is infantilizálja.

Pedig ők is képesek rendkívüli teljesítményekre. A paralimpiákon – amelyeket számomra érthetetlen módon a legnagyobb csatornák sosem közvetítenek – évtizedek óta sikeresen szerepel a magyar válogatott.

És amíg mindenki ismeri Hosszú Katinka, Kovács Katalin vagy Szilágyi Áron nevét, Szekeres Pál paralimpiai bajnok vívóról már kevesebb szó esik, pedig ő olimpián és paralimpián is érmet tudott szerezni.

Vagy Sors Tamás kétszeres paralimpiai bajnok úszóról, aki jelenleg is a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi karának hallgatója. Valószínűleg kevesen gondolnak bele, hogy a paralimpiai bajnokok is élsportolók, akik alárendelik az életüket a választott sportágnak, és ők is a világ legjobbjai a saját kategóriájukban. Rendkívüli teljesítményeket érnek el, és megérdemelnék, hogy ép társaikhoz hasonlóan példaképként tekintsünk rájuk.

De mi a helyzet az értelmi fogyatékkal élőkkel? Őket hogyan kell teljes értékű emberként kezelni?

Ezzel kapcsolatban néhány személyes élményt szeretnék megosztani veletek.

Tizennégy éves voltam, a lehető legérzékenyebb kamasz, amikor a Szolnoki Szigligeti Színház meghirdette az első Ádámok és Évák Ünnepét. Az azóta országossá vált kezdeményezés lényege, hogy az adott város középiskolái bemutatnak egy-egy jelenetet, ami összefüggő színdarabbá áll össze. Eközben megismerik-megszeretik a színházat, értő közösséggé formálódnak, satöbbi. Igen ám, de a kezdeményezés annyira jó bulinak ígérkezett, hogy sok más szervezet is csatlakozott, köztük a szolnoki értelmi fogyatékos személyeket ápoló intézmény, a Liget Otthon is. 

A „liget útiak” nagyon jók voltak. És nemcsak magukhoz képest, hanem az egész mezőnyt figyelembe véve is. A színpadon rengeteg érzés, ötlet, lelkesedés tört ki belőlük. Imádták a rivaldafényt, hogy megmutathatják magukat a világnak. A Lucifert játszó negyvenes férfi istenadta, ösztönös tehetségnek bizonyult. Annyira, hogy a csapatunkat mentoráló színésznő még sokáig emlegette:

„Ha nem lenne sérült, ő lehetne a következő Latabár.”

Ami engem a leginkább megdöbbentett, az az elképesztő szeretet és bizalom, amellyel a Liget Otthon lakói a külvilág felé fordultak. Több mint tíz év telt el a bemutató óta, de vannak, akik a mai napig odajönnek beszélgetni, ha meglátnak az utcán.

Jelen cikk legnagyobb tanulsága, hogy ne szánjuk, ne sajnáljuk a fogyatékkal élőket. Azt utálják, és rettenetesen idegesíti őket.

Ha szeretnél segíteni, de nem vagy biztos benne, hogyan, kérdezd meg. Ha találkozol egy fogyatékkal élővel az utcán, ne bámuld meg, de ne is fordítsd el a fejed. Tekintsd őket egyszerűen embereknek, mint te vagy én. Sokszor már ennyivel is fel lehet dobni valaki napját. Ezt (is) jelenti az esélyegyenlőség a hétköznapokban.

A Nemzeti Fogyatékosságügyi- és Szociálpolitikai Központ így nyilatkozik a témában:

„Az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy a fogyatékos és a nem fogyatékos emberek ugyanúgy élhetnek. A társadalmi integráció azt jelenti, hogy a fogyatékos és a nem fogyatékos emberek együtt élnek. A komplex rehabilitáció azt jelenti, hogy a fogyatékos emberek és a nem fogyatékos emberek azonos dolgokat csinálnak.”

 

Források:

https://hparalimpia.hu/

https://fszk.hu/szervezet/