Túl bizarr, hogy éljen. Túl ritka, hogy meghaljon – Félelem és reszketés Las Vegasban

Nehéz dolog a valóságot szavakkal megragadni. Szemlélhetünk objektíven, és fogalmazhatunk pontosan, vagy megmártózhatunk némi meszkalinban, hogy írásunk tárgyának háttal állva fogalmazzuk meg hallucinációk közepette annak igazi lényegét. Melyik beszámoló lesz a világ hitelesebb reprezentációja?

„A legjobb fikció sokkal igazabb az újságírás bármely formájánál, és a legjobb újságírók ezt jól tudják” – így szól William Faulkner állítólagos mondása, mely rendre szerepel a Félelem és reszketéssel vagy úgy általában a gonzo írással kapcsolatos cikkeknél, nem véletlenül. Hunter S. Thompson egyszerű tudósítása a Mint 400 motokrossz futamról az „amerikai álom” kutatásába torkollik, miközben semmit sem tudunk meg ottléte valódi okáról, ám közben mégis kimerítőbb és akkurátusabb leírását kapjuk, mint amire valaha is számíthattunk volna. Igaz, a Sports Illustrated (mely eredetileg Las Vegasba küldte Thompsont) hevesen visszautasítja a beszámolót, de a Rolling Stone magazin szerencsére megjelenteti.

A könyv és a belőle készült film is valahogy úgy jellemezhető, ahogy Thompson a las vegasi kiránduláson vele tartó ügyvédjét, dr. Gonzót írta le – „Túl bizarr, hogy éljen. Túl ritka, hogy meghaljon.” Ugyanúgy, ahogy Thompson két útja az Amerikai Álom fellegvárába totális káoszba torkollott, az ebből készített film forgatása is őrültek háza volt, folyamatos rendező- és szereplőcserékkel, veszekedésekkel. Ugyanúgy, ahogy a könyvet is vegyes érzelmekkel fogadták megjelenésekor, a film is jókora bukás volt, és idő kellett, mire a mostani „kult” státuszukat elérte.

Hunter S. Thomphson egyik fő motívuma a tudatmódosító szerek garmadája, mely a művet végigkíséri. Rengeteg leírást kapunk az illegális szerek tárházáról, mely a „Nagy Vörös Cápa” csomagtartójában lapul. Kicsit irigykedhetünk is a ’70-as évekre, hisz akkor még nem árasztották el dizájner drogok a piacot, melyek összetételét a hetente változó jogszabályoknak megfelelően alakítják napról napra, ezzel garantálva, hogy az embereknek lövésük se legyen, épp mit vesznek magukhoz „fürdősó” címszó alatt. Thompson könyvében nem csak az épp beálló hatásokról ír, hanem előre tudja, hogy melyik szer mikor fog beütni, milyen tünetei lesznek, mire kell vigyázni, és hogy melyik az a pont, amikor a késsel hadonászó ügyvédjének a közelébe sem szabad menni.


Joy Orbison - Sicko Cell (Pusherman remix)

Nicola Pecorini, a Félelem és reszketés Las Vegasban operatőre ezek alapján alkotta meg a drogok filmbéli vizuális tulajdonságait. Az étertől minden határozatlanná válik, eltűnik a távolságérzet; az adrenochrome-nál közelebb vitte a kamerát a szereplőhöz, hogy keskenyebb, klausztrofobikusabb legyen a környezet; a meszkalinnál a színárnyalatokkal játszott, hogy minden egymásba olvadjon, az lsd-nél pedig az animátorokat is segítségül hívták, mert a nyolc darab ember méretű robot-gyík nem bizonyult elégnek. Érdekes kitérő, hogy Ralph Bakshi animációs filmet szeretett volna a könyvből készíteni. Talán a gonzo életfelfogást jobban megragadhatták volna, ha az élet e fura, hallucinációkkal átitatott gondolatfonalának filmadaptációját rajzolták volna, de ezt már sosem tudhatjuk meg.

Ahogy Warren Ellis Transmetropolitan című képregényében a jövő gonzo újságírójának mintapéldányával, Spider Jerusalemmel mondatta: „Az újságírás csak egy pisztoly. Csak egy töltény van benne, de ha jól célzol, több nem is kell. Célozz jól, és ellőheted a világ térdkalácsát.” Hunter S. Thompson pedig a velejéig romlott amerikai kultúra térdkalácsát célozta meg az akkori újságírásra (és úgy általában a létezésre) jellemző szabályok felrúgásával. A hippi mozgalom utolsó hullámával partra vetett, majd az értékvesztett új világban a helyét nem találó újságíró kutatása, mely végén az „Amerikai álmot” remélte, de csak egy szétrúgott hotelszobát kapott.