Tudni akarod a halálod időpontját? – Ez az app segíthet

Gyakorta előfordul ez a korántsem bugyuta kérdés a kérdezz-felelek játékokban, valamint tökéletes témaindukátor lehet egy ellaposodó beszélgetés közepén. Azonban akkor és ott nem feltétlenül azt a választ adjuk, ami adott helyzetben a valóságnak megfelelne. A kérdés abszurditása már magában elfeledteti velünk azt az óriási nyomást, amit a kíváncsiság fullasztó és ingerlő mivolta helyezne ránk.

A Halálod appja (Countdown) című film szinte a semmiből érkezett és rukkolt elő egy egyébként ötletesnek mondható koncepcióval, miszerint létezik egy alkalmazás, amely egy visszaszámlálóhoz hasonlóan elárulja nekünk, mennyi időnk van még hátra. A mediatizált világban a televízió (Videodrome), a videókazetta (A kör) vagy a mobiltelefonok (Ismeretlen hívás) már kitermelték a maguk filmjeit, így épp ideje volt, hogy a telefon tartalma is terítékre kerüljön.

Az előzetes alapján nem lehetett Démonok között trilógiát megszégyenítő cselekményre számítani, azonban a modern felfogás és egy-egy karakter személyisége okot adhatott beülni a moziba. Sajnos a kezdeti izgalmakat már az ötödik perc után elmosta a klisés megoldások hada, ami a nézők ijesztgetésével próbálkozik. A film a szokásos horrornyitány után – amely igyekezett felépíteni a konfliktust – már ott elbukott, hogy a főszereplő felszínes karakterére rádob egy lapáttal a gyatra és érzelemmentes játéka is.

A Végső állomás filmek készítői már megkísérelték vászonra vinni a végzet előli menekülés hiábavalóságát, és be kell vallani, hogy azoknak már az első tíz perce is több izgalmat hordozott, mint a Countdown teljes egésze.

Míg ott véletlenek és apró láncreakciók sorozataként láthattuk a halál jelenségét, addig itt ezt a paranormálissal hidalták át. A lusta forgatókönyvírók egy démoni kaszást alkottak meg, aki még akkor is rémisztgeti a szegény szereplőket, amikor a számlálójuk még bőven pörög. Az ilyen és egyéb szánalmas próbálkozások nemhogy nem tartják fenn a figyelmet, de még okot is adnak arra, hogy unalmamban a mellettem ülő, még „horrorszűz” srácon kuncogjak.

A film büszkélkedhet két tűvel is az égetnivaló szénakazaljában: Derekkel, a lecsúszott telefonárussal és John atyával. Milyen démonos horror lenne az, amiben nincsen egy tetovált hátú, ördögűzésből ötös plébános? Az ő karakterére jobban szomjazott a film, mint én pár csepp vízre a nagy popcorn ledarálása után. Színes poénokkal fűszerezi az egysíkú jump scare-ekkel traktált cselekményt, s kibillenti a mérleget: a produktum nem csak röhejes, hanem vicces is.

Sajnos a Halálod appja is csak fel akart ülni a trendi-vonatra, és ebbe bele is tört a bicskája.

Nem akart újat hozni, nem akart igazán maradandó félelmeket kelteni, álmatlan éjszakákat okozni. Túl sok irányba nyitotta meg a szálakat: munkahelyi zaklatás, családi problémák, szerelem (hiszen ez elmaradhatatlan), és rengeteg felesleges cselekvést végeztetett el a karakterekkel, amiből rendszerint nem sült ki semmi.

A gyenge felépítésnek köszönhetően messziről ki lehetett szagolni a fordulatokat, amik így, paradox módon, nem is nevezhetők annak. A műfajt tekintve érdemes lett volna jobban nekifeküdni a horror-vígjátékok vonalának, és akkor talán nem vesztette volna el a néző ilyen könnyen az érdeklődését. Összességében a film olyan lett, mint a csúnyán odaégetett csirke: a külső rétegek fogyaszthatatlanok, de a közepét – ha már megcsináltuk –, akkor megehetjük.

Ha kicsit erőltetett módon tanulságokat keresünk a filmben, akkor érdemes megemlíteni, hogy arra nagyon okosan felhívja az ember figyelmét, hogy ne töltsön le mindenféle ismeretlen alkalmazást, és hogy olvassa el a felhasználási feltételeket.

Ezzel a lendülettel, alátámasztva a kíváncsiság hatalmas erejét, a megindító és sorsfordító film hatására természetesen én is letöltöttem azt a bizonyos appot. Megkönnyebbülésemnek hangot adva kijelenthetem, hogy bizonyosan nem kell majd a szakdolgozat kemény és lesújtó keze alatt szenvednem, ugyanis az én órám alig több, mint egy évtől számol visszafelé...

 

A fotók forrása: port.hu