Tisztességtelen másolatok

Január elején robbant a hír, miszerint Magyarország köztársasági elnöke, Schmitt Pál, doktori disszertációjában saját szellemi termékeként tüntetett fel több mint 180 oldalnyi írást, melyet egy bolgár, valamint egy német tudós tanulmányából emelt át. Az eset meglehetősen kínos, azonban korántsem egyedülálló a történelemben: plágiumvádak régtől fogva kísérik a különböző ember alkotta műveket.

 

Plágiumról abban az esetben beszélhetünk, ha valaki egy idegen szellemi alkotást részben vagy teljes mértékben eltulajdonít, és saját neve alatt hoz nyilvánosságra. A plágiumvétség mindazonáltal nem összekeverendő a szerzői jogok megsértésével – noha vékony a határvonal és igen könnyedén előfordulhatnak átfedések a két eset között, de utóbbi elsősorban az alkotó azon jogának csorbítása, mely a mű terjesztéséről, másolásáról, forgalmazásáról való önálló rendelkezését biztosítja, és rendszerint ebből a szerzőnek vagyoni előnye is származik.

Nagy port kavart tavaly februárban az akkori német védelmi miniszter, Karl Theodor zu Guttenberg ügye. A politikus ígéretes jövő előtt állt: fiatal kora ellenére meglehetősen magasra jutott a szamárlétra megmászásában, noha túlzottan alacsonyról nem is kellett kezdenie előkelő származása révén. Az alig negyvenéves báró bokros hivatali teendői és mesébe illő családi élete mellett 2007-ben még arra is időt tudott szakítani, hogy doktori címet szerezzen. A Bayreuthi Egyetem kiváló minősítéssel fogadta be dolgozatát, mely az „Alkotmány és alkotmányos szerződés: alkotmányfejlődés az USA-ban és az EU-ban” címet viselte. Egy német lap, a Süddeutsche Zeitung indította el a lavinát, mikor leközölte, hogy a disszertáció jelentős része más szerzők munkáiból származik, erre utaló hivatkozás azonban sehol sem található, továbbá a bevezető teljes egészében egy újságcikkből lett átemelve. Guttenberg kezdetben abszurdnak és zavarosnak nevezte az őt ért vádakat, ám az egyre sokasodó bizonyítékok hatására először megvált doktori címéről, majd lemondott védelmi miniszteri tisztségéről. Az ekkor a sajtóban már csak Googlebergként vagy Copy-Paste báróként emlegetett férfi nyilatkozatában végül elismerte: túlságosan kevély volt, mivel azt gondolta, össze tudja egyeztetni a családi, tudományos és politikusi életet, ám utóbb kudarcot vallott. Néhány hónappal később a Bayreuthi Egyetem vizsgálóbizottsága negyven oldalas jelentést adott közre a plágiumgyanú beigazolódásáról.

A német politikus és a magyar államfő esete közti hasonlóság, hogy a tudományos fokozatukat kiadó felsőoktatási intézmény summa cum laude minősítéssel illette munkájukat. A latin kifejezés jelentése „a legnagyobb dicsérettel”, tehát a bíráló bizottság kiemelkedően jónak titulálta az alkotásokat. Hogyan lehetséges, hogy egy négy-ötfős testület minden tagja alaposan megvizsgál egy dolgozatot, azonban figyelmüket mégis elkerüli a hivatkozások hiányossága, illetve az egyezés más írásokkal?

Az elmúlt év októberében Viktor Janukovics ukrán elnököt is érték támadások. Opportunity Ukraine címmel publikált könyvében különböző folyóiratokból származó újságcikkekre, képviselői beszédekre és egy főiskolai szakdolgozatra is ráismertek a vizsgálók. A vádakat ez esetben is elutasította az érintett, majd a művet angol nyelven közvetítő fordító vállalta a felelősséget azt állítva, hogy ő törölte a lábjegyzeteket tévedésből.

Nem kell messze utaznunk plágiumügyek kapcsán, ugyanis nem Schmitt Pál az első ember a magyar történelemben, aki koppintás gyanújába keveredett. A Debreceni Egyetem 2009-ben vonta vissza Gabódi Béla beregszászi főiskolai pedagógiatanár doktori fokozatát, miután bebizonyosodott, hogy nem csupán saját kútfőből dolgozott.

A magyar irodalomtörténet első plágiumügye 1826-ban az Élet és Literatura című folyóirat oldalain zajló úgynevezett Iliász-pör volt. Kölcsey Ferenc elküldte Kazinczy Ferenc számára Homérosz eposzának fordításdarabjait, azonban nem sokkal ezután egy erdélyi költő, Vályi Nagy Ferenc neve alatt jelent meg a trójai háborúról szóló mű magyar nyelvű kiadása, benne a Himnusz szerzőjének fordításrészleteivel – személyének említése nélkül. Kölcsey nehezményezte ezt, a Széphalmon élő nyelvújító viszont semmi kivetnivalót nem talált az átvételben. Az eset következményeként a korábban szoros barátságot ápoló Kazinczy és Kölcsey elhidegültek egymástól, bár ebben egyéb tényezők is közrejátszottak.

1936-ban a Nemzeti Színház igazgatóját vádolták meg tisztességtelen kölcsönzéssel, Dr. Németh Antal pedig talán nagyon okosan a hallgatást választotta. A módszer olyannyira bevált, hogy szép lassan mindenki megfeledkezett az ügyről. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyrészt komoly politikai háttérrel rendelkezett, másrészt a világban és az országban zajló események elhomályosították a „A színjátszás esztétikájának vázlata” című disszertáció eredetiségének kétségbevonhatóságát és hasonlatosságát egy négy évvel korábbi, Lorenz Kjerbüll-Petersen német esztétikus által közreadott tanulmányhoz.

A felsőoktatásban résztvevő diákok között rendszeresen akadnak olyanok, akik megkockáztatják a másolást annak ellenére, hogy a lebukásnak komoly következményei vannak. A Budapesti Corvinus Egyetemen egy vizsgázó vesztét okozta, hogy dolgozatát az a személy bírálta, akinek értekezéseiből hivatkozás nélkül merített – az eset következtében eltanácsolták az intézménytől a csalni próbáló fiatalt.

A tudományos munkák világa mellett jellemző, hogy minden nagyobb sikert befutó terméket másolatnak titulálnak, legyen szó bestsellerről vagy akár mágnesvasútról. A hatalmas népszerűségnek örvendő Harry Potter könyvsorozat szerzőnőjét, Joanne Kathleen Rowlingot több ízben is bíróság elé kívánták citálni, méghozzá egy 1987-ben megjelent „Willy, a varázsló kalandjai” című írás miatt. A felperes állítása szerint több részlet is visszaköszön a Harry Potter és a Tűz Serlegében, úgy mint a mágustanoncok viadala, valamint a Roxfort Expressz – a diákokat a bentlakásos iskolába szállító vonat – ötlete. Az írónő és a sorozat kiadója elzárkózott a vádaktól, végül pedig a bíróság is elutasította a keresetet.

Hasonló helyzetbe került Dan Brown is: A Da-Vinci kód papírra vetőjét két brit történész kiáltotta ki plagizálónak, mondván, ők álltak elő Jézus és Mária Magdolna eltitkolt gyermekének ötletével még 1982-ben „A szent vér és a szent Grál” címet viselő kötetükben. A bíróság ebben az esetben sem adott helyt a vádaknak, ráadásul a veszteseknek 1 millió fontot is fizetniük kellett a perköltség számlájának kiegyenlítése végett.

A technika vívmányait sem kerüli el az ármány és a koppintás. Német tervezők szerint Kína az ő ötleteik alapján hozott létre saját gyártású mágnesvasutat. A kezdetben közös vállalkozásnak induló projektet az ázsiai ország olcsóbban kívánta megvalósítani, így mialatt a Siemens és a ThyssenKrupp alkotta konzorcium megépítette a Sanghaj belvárosát és repülőterét összekötő 35 kilométeres pályát, a mérnökök ellesték a fortélyokat. Peking természetesen tagadott, a németek pedig bosszankodnak, mivel egy komoly pénzösszegeket megmozgató vállalkozástól estek el.

A másolók listája tehát hosszú, és ki tudja, hány doktori disszertáció és alkotás lapul még a szekrényben porosodó csontvázként.