Temetőben születik újjá az élet

Szaddám Husszeinnek egy transznemű nő nyújt szállást egy delhi temetőben található panzióban. Lábbal tiport politikai, vallási és alapvető emberi szabadságjogok. A Man Booker-díjas indiai írónő regényében az első két mondat egymásutániságának egyszerűségével olvad össze fikció és valóság.
 
Napjaink Indiájában nem lehet egyszerű élni. Egy olyan kultúrával állunk szemben, mely burokként veszi körül a benne élő embereket a maga archaikusnak tűnő szabályaival, mint például az áthághatatlan és örök érvényű kasztrendszerrel. A helyzet tovább bonyolódik azzal, hogy ezek az ősi szokások és hagyományok különös szimbiózisba kerülnek a XXI. század modern, globális jelenségeivel. De a regény világából kitűnik, hogy azért valahogy mégiscsak elboldogulnak ebben a különös közegben a benne élő emberek. 
Roy regénye nem egy könnyed délutáni olvasmány, aki ilyenre vágyik, az más ajtón kopogtasson. Nem mondhatnám, hogy az írónő túlzottan tekintettel lenne az átlagos, más kultúrkörből származó olvasókra. Szinte láttam magam előtt az első pár oldal elolvasása után a szerző kissé fölényes és gúnyos mosolyát, amint elégedetten konstatálja, hogy sikerült kelepcébe csalnia még egy palimadarat. Nem nyugtathatok meg senkit azzal a szokásos sablonszöveggel, hogy „ne törődjön a kezdeti nehézségekkel, csak olvassa tovább, majd könnyebb lesz”. De ha az olvasó lerázza magáról a mindent szóról szóra megérteni igyekvő intellektuális befogadó szerepét, akkor élvezhető, sőt magával ragadó lesz. Pont ebben rejlik a regény varázsa. Arundhati Roy a modern India világába repíti el könyvének olvasóit. Azonban ez az utazás semmiképpen sem lesz idillikus. Nem is tudom, mi a megdöbbentőbb. Az, hogy az emberi élet totális elértéktelenedésével állunk szemben, vagy az, hogy mindezt az ábrázolt világban élők szemrebbenés nélkül viselik/kénytelenek viselni? De még mielőtt mindenkit eltántorítanék attól, hogy ezt az egyébként kiválóan megírt regényt a kezébe vegye, vessünk egy pillantást a címre, amely azért hordoz magában pozitív kicsengést. Ha akarnám, sem tudnám elárulni ennek a különös intézménynek a mibenlétét. Sőt el kell keserítenem a jövőbeni olvasót, a Felhőtlen Boldogság Minisztériumának pontos címét egyik lap alján sem fogja megtalálni. Ehelyett adott egy különc hidzsra (így hívják Indiában a transszexuális embereket), Andzsum, aki egy sajátos panziót működtet – Dzsannat néven – Ódelhi falain kívül, egy temetőben. Andzsum többszörösen is kisebbségi helyzetben kénytelen élni. Hidzsra, muszlim vallású a hindu nacionalizmus korában, és ember egy embertelen világban. A másik történetszálnak szintén egy nő áll a középpontjában, Tiló, aki a hozzá közel álló férfiakon keresztül csöppen bele a Kasmírért folytatott háború sodrába. E két életúton keresztül számos további érdekes és megdöbbentő emberi sorssal ismerkedhetünk meg a regény olvasása során. 
 
Andzsum mint egy ősanya gyűjti maga köré különös lakóhelyén az arra érdemeseket, vagy akik éppen arra tévednek. Az írónő kiválóan mutatja be a főhős figuráján keresztül, hogy a világban nincs fekete és fehér, mindannyian, akik benne élünk, sokszínűek vagyunk, hibákkal és erényekkel. A mű szereplői leképezik e regény világát, mely fiktív elemeinek ellenére is hiteles képet ad a minket körülvevő mindennapi életről, melyben ugyanúgy megtalálható az öröm és a bánat, a fájdalom és a szomorúság, az élet és a halál.
 
„Hogyan mondjunk el egy összezúzott történetet? Lassan mindenkivé válva. Nem. Lassan mindenné válva.” Ezt a regényt is csak így lehetett megírni és csak így lehet olvasni: Lassan, mindenné válva.