Talán eltűnünk hirtelen

 

A felsőoktatás új, rugalmas, finanszírozható, munka- és teljesítményalapú rendszerében ad absurdum előfordulhat – ahogy államtitkár asszonyunk mondta –, hogy egy-egy szak megszűnik egy-egy helyen. De mi lenne akkor, ha a meglehetősen vízfejű, Budapest-központú intézkedések hatására mind a 210 szak megszűnne, és eltűnnének az egyetemisták Pécsről? Hát Pécs sem lenne már sokáig. Disztópia következik.

A hallgatók karok szerint gyülekeznének, ki-ki a saját szakjának sztereotípiái szerint felöltözve: tarisznyásan, SZTK-keretes szemüvegben, kiskosztümben vagy aktatáskával sorakoznának egy szép őszi délutánon. A talárkölcsönző még utoljára lehúzná a diákokat, és extra felárral árulná az XXL-es fekete lepleket, sapkákat és sapkabojtokat azoknak, akik hagyományos szimbólumokkal akarnák demonstrálni, hogy a tudás távozik Pécsről. Mások a „millió-millió-millió rózsaszál”-t énekelnék, nem tudjuk, miért. Az elképzelt egyetemi hierarchia szerint az orvosisok vonulnának először a volt Édentől keletre, vagy egyből sokkal nyugatabbra. Könnyű jazz szólna, miközben az utolsók is elhagyják a várost, ahol éltek. A pécsi művészetisek az ország amúgy is egyetlen vidéki egyetemi művészeti képzésének résztvevői voltak, így a vidéki művészeti hallgató fogalma, mint olyan, megszűnne. „Az utolsó kapcsolja le a villanyt!” – hangozna fel több helyről a Pécs-tábla elhagyásakor, és páran még nevetgélnének a régi viccen. Többen pedig az Európa Kulturális Fővárosa címmel poénkodnának, kulturális, ha-ha. „Viszlát, és kösz a halakat!” – mondaná az utolsó bölcsész, majd eszébe jutna, hogy Pécsnek még mindig nem jött össze a régóta hiányolt folyó.

A mintegy harmincezer hallgató és tíz egyetemi kar eltűnésével először az ország legrégibb, immár ex egyetemi városának építőipara lendülne fel, mivel dózerolókra nagy szükség lenne, majd a mezőgazdaság kapna szárnyakat, hiszen, hogy az intézmények teljesen feledésbe merülhessenek, helyüket fel kellene szántani, és sóval behinteni. Utóbbi amúgy munkát adhatna a téli sószóró idénymunkásoknak is, szóval rövidtávon mindenki jól járna. Kivéve persze a PTE dolgozóit, akikkel garantáltan döbbenetesen megugrana a baranyai diplomás munkanélküliek száma, a jelenlegi mintegy 900-1000 főről 8-9000-re, hiszen az egyetem a város legnagyobb munkáltatója. Egy részüket felszippantaná a főváros, mások disszidálnának, közmunkások is lehetnének belőlük. Ők visszatérnének a platóni gyökerekhez, és közterület-gondozás közben folytatnák előadásaikat a járókelőknek és a többi közmunkásnak, sőt előbb-utóbb a kreditrendszert is bevezetnék, és vizsgákat is tartanának a „közakadémián”, csak úgy, megszokásból. A doktori közképzésben részt vevőket pedig tiszteletbeli közdoktori címekkel is megajándékoznák, a dolgozatok önálló elkészítése sem lenne kritérium. A munkanélküliek maradéka pedig a kocsmákban töltené be az egyetemisták hagyta űrt okleveles kocsmafilozófiával, így legalább a pécsi vendéglátóipar nem sínylené meg túlzottan a változásokat. Pár év múlva Pécs városa büszkélkedhetne a legszínvonalasabb Fedél Nélkül magazinnal, amelyben az adakozók gyakran olvashatnának értekező esszéket a neokantizmusról vagy a római jog történetéről „csak egy kis pénzért”.

A felsőoktatás megszűnésével romba dőlnének a gimnáziumok is, mivel nemcsak 60%-nyi más régióból származó fiatal nem jönne Pécsre, de a 40%, aki lakóhelyén szeretne vagy tudna csak továbbtanulni, minden esélyét elvesztené, hogy diplomát szerezzen. Így az érettségizők száma rohamosan csökkenne, a kilátástalan helyzetben a szegényebb családból származó középiskolások minden motivációjukat elveszítenék a tanulásra.

Pécs lenne a világ első települése, ahol csődbe megy a Tesco, mivel nem lenne több diákmunkás, aki éjszaka feltöltené az árut vagy kezelné a pénztárat. Persze fizetőképes kereslet sem maradna még a gazdaságos termékekre sem. A város gazdaságát pedig alapjaiban ásná alá a harmincezres fogyasztói réteg eltűnése, a kereskedelemtől a szórakoztatóiparig mindent bedöntene az egyetemisták hiányzó pénze.

Az egyetemi kollégiumok a Magasház mintájára üresen állnának, lehetőséget adva az évenként megrendezendő ötletpályázatra, rendszeres eladásukra és visszavásárlásukra. A kísértetházak pár év múlva pedig nagyszerű díszletéül szolgálhatnának egy zombis filmnek, kár, hogy addigra majd kimennek a divatból a zombik, így csak a régi egyetemisták szellemei tartanának szintbulikat az edényekbe kövült lecsó és konzerv májkrémek, valamint az utolsó emlékül otthagyott, sarokban nemesedő flakon bor felett. Természetesen az üres albérletek is megszaporodnának, minden második családnak lenne egy kiadó kisszobája vagy lakása, mely szintén növelné a szellemváros-hangulatot.

Az egyetem megszűnésével Pécsről eltűnnének az arab kishercegek és svéd bikinimodell orvostanhallgató lányok is, és az összes külföldi hallgató, mintegy 3000-en. Elúsznának az erasmus-partik, és velük együtt a sok nemzet kulturális és fizikai egyesülése is, valamint az álom, hogy Mézga Géza helyett egy Carter doktor lehet a jövendőbelink. A külföldi hallgatók Pécsett elköltött milliárdjai (ha tandíjat és az életre általában költött, magyar átlag feletti összeget vesszük) pedig hiányoznának a pécsi gazdaság amúgy sem túl csillogó büdzséjéből. Az olvasztótégelyből csak a tégely maradna, így az egykor multikulturális városban létrejöne a színtiszta, vagyis egyszínű Pécs. Az idetévedő turisták viszont nagy feltűnést keltenének az idegen nyelvektől elszokott városiak körében, néha egy-egy példányt be is fognának megfigyelésre, ám nem lenne, aki megfigyel, hiszen a kutatók már rég távoztak. Pécs korfája viszont tudósok kimutatásai nélkül is szembetűnően öregedne, a még megmaradó járatokon a nyugdíjas nénik már nem a diákokkal veszekednének, hogy adják át a helyet, hanem egymással. Busz pedig nem sok maradna, hiszen a harmincezer egyetemista nélkül finanszírozhatatlanná válna a városi tömegközlekedés nagy része, az egyetemi városrészeken át közlekedő járatok megszűnnének.

De jó hír, hogy nem is lenne nagy szükség a tömegközlekedésre, hiszen hová is mennének az emberek? Az egészségügyi intézmények pusztulásával mindenki otthoni öngyógyításba kezdene, a kulturális események szervezők és érdeklődők hiányában pedig elmaradnának. A legendás Pécsi Egyetemi Napok és egyéb egyetemi rendezvények, színház, koncertek és kiállítások mellett a városi események is el-elmaradoznának, a Kodály Központot raktárrá alakítanák, a színházat pedig kínai bevásárlóközponttá.

Az egyetem megszűnésével város először gazdaságilag rogyna össze, majd az unalomba fullandna. Az egykor színes, nyüzsgő kulturális életet élő, közhelyesen mediterrán hangulatú város éjszakai élete után a nappali is eltűnne, az elöregedő, kreatív és nyitott fiataljait és európai színvonalú képzését elvesztő várost katasztrófa sújtotta területté kellene nyilvánítani, ahol azok járnak jobban, akiket még időben evakuáltak. „Az utolsó kapcsolja le a villanyt!” – mondaná az utolsó pécsi, de ezen már nem nevetne senki.