Tabuk nélkül a Camp Leaders-ről

Egyetemistaként szinte mindannyian találkoztunk már a Camp Leaders-szel, hiszen hatalmas reklámot szánnak nekik. Évente több ezer fiatal utazását szervezik meg Amerikába. A program lényege, hogy nagyjából két hónapot dolgozol egy táborban, majd lehetőséged nyílik szabadon felfedezni az Egyesült Államokat. Huszonévesen sokunk fantáziáját mozgatja meg egy amerikai körút gondolata. Ugyan idén sajnos nem lesz lehetőség a táborozásra, de képzeletben kicsit átélhetjük a kintlétet Tarnai Lilla szemüvegén keresztül, aki az elmúlt nyarat töltötte New Hampshire államban, a Wicosuta táborban. A vele készített interjúból fény derül a program árnyoldalaira és a pozitívumokra is.

PécsiBölcsész: Hogy jött az ötlet, hogy egyáltalán munkát vállalj egy táborban?

Tarnai Lilla: Abszolút nem a pénz vonzott. Tudtam, hogy ez egy diákmunka, ezért nem is számítottam olyan összegre, amiből beutazhatnám a világot. Azért mentem, mert nagyobb impulzusokra vágytam, ki akartam szabadulni a szürke hétköznapokból, kíváncsi voltam, hogy mi az, amiért ennyire felkapott úti cél Amerika.

PB: Rengeteg fiatalnak csillan fel a szeme a lehetőség láttán, az érdeklődésig nagyon sokan eljutnak, de gondolom a megvalósításig már sokkal kevesebben. Te végül is mennyi idő alatt határoztad el, hogy ténylegesen belevágsz?

Tarnai Lilla: Az a jó a programban, hogy van egy szerződés, amit alá kell írni megadott időn belül, és onnantól nem nagyon van visszaút. Én nem adtam sok időt magamnak gondolkozásra, mert féltem, hogy meghátrálok. A szerződéskötés után be is fizettem a programot, innentől fogva pedig pénzt is vesztettem volna, ha visszamondom.

Tudtam, hogy nem lesz zökkenőmentes, de azzal is tisztában voltam, hogy nagyon sokat fog hozzám adni.

Október elején találkoztam a lehetőséggel, és másnap már jelentkeztem is. Nem sokkal később már beszéltem telefonon a Camp Leaders magyar vezetőivel, akiktől részletesebb tájékoztatást kaptam, illetve felmérték az angoltudásomat is. A jelentkezés és a szerződés aláírása között csak egy hét telt el. Minél később jelentkezel, annál drágább a program. Így ez is szempont volt nálam, de egyébként még áprilisban is lehet jelentkezni.

PB: Mennyire volt időigényes, stresszes a jelentkezés folyamata?

T.L.: Nem volt vészes, azon kívül, hogy rengeteg papírt kellett intézni, útlevéltől kezdve erkölcsi bizonyítványon át a vízumig. A Camp Leaders nagyon megkönnyítette az előkészületeket, lépésről-lépésre kaptuk az értesítőket, hogy milyen határidővel kell leadnunk a következő dokumentumot. Ezért hatalmas pluszpont nekik.

PB: Anyagilag mennyire megterhelő a jelentkezés, visszajön a munkából a befektetett összeg?

T.L.: Azt ígérik, hogy 400 euróból megvan a jelentkezés: a papírok, a kijutás, a hazajövetel. Teljes körű vízumügyintézést biztosítanak, ami az én fejemben azt jelentette, hogy akkor az is benne van a 400 euróban, és ez azért nem így történt, hiszen plusz 40 ezret kellett fizetnem a vízumomért. Azt is bele kell kalkulálni, hogy egyszer kötelezően fel kell menni Budapestre a vízuminterjúra, ezenkívül én még egyszer felutaztam a Camp Leaders állásbörzéjére, ahova azért érdemes elmenni, mert így te tudod kiválasztani, hogy melyik táborba szeretnél jelentkezni, és jobb esetben fel is vesznek oda. Ha viszont nem mész, akkor egy tábor fog kiválasztani téged.

Az állásbörze úgy működik, hogy meg kell jelölnöd három helyet, ahova szívesen mennél, és velük fogsz interjúzni.

Az első táboromba nem mehettem, mert túl késői időpontot jelöltem meg az induláshoz, ezért végül a Wicosutába kerültem. Az állásbörze arra is nagyon jó volt, hogy megismerkedjem a későbbi főnökömmel, így legalább volt már egy ismerős arc Amerikában. Viszont figyelni kell arra, hogy ha kiválaszt egy tábor és te visszautasítod, akkor elveszíted azt a garanciát, hogy biztosan elhelyeznek valahol. Ha pedig nem találsz tábort, akkor elbukod a pénzedet is.

PB: Mit adott neked a Camp Leaders?

T.L.: Őszinte leszek, hogyha ezt szeptemberben kérdezed meg, amikor hazajöttem, azt mondtam volna, hogy rémálmokat és bizalmatlanságot az emberekben. De ez alatt a három hónap alatt átértékeltem a dolgokat, és azt mondanám, hogy életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, még akkor is, ha sok negatívum volt benne. Semmilyen más élményemhez nem tudnám kötni.

Ez egy teljesen más világ. Már alapból az a gondolat hihetetlen, hogy ország méretű államokból áll egész Amerika. Hatalmas távok vannak, és nagyon nagy élmény volt beutazni a különböző államokat.

Amikor buszra szálltunk Bostonban és Connecticuton meg New Jersey-n mentünk keresztül, akkor jött át az az igazi amerikai vibe, ami a régi filmekben is megjelenik, ahogy a bajszos amerikai férfiak szivarral a szájukban vezetik a pickupokat. De amit igazán adott a kintlét az az asszertivitás és talpraesettség, hiszen ezekre volt a legnagyobb szükségem a három hónap alatt. Minden egészségügyi dolgot saját magamnak kellett intézni, illetve az utazások során a szállásoktól kezdve a közlekedésig mindenhez elengedhetetlen volt a problémamegoldó készség.

PB: Mi a helyzet a nyelvtudással? Fejlődtél annyit, amennyit vártál?

T.L.: Őszintén, kicsit kevesebbet, mint reméltem, mert egy nagy táborban voltam, így a staffon belül sok magyar volt. Ez egy részről előny, de a nyelvtudás szempontjából kicsit hátráltatta a fejlődésemet. De ez is változó, ismerek olyan embert is, aki egyedüli magyar volt a táborában, így lehetősége sem volt az anyanyelvén beszélni. Viszont a munkáltatónk nekünk is amerikai volt, tehát az utasításokat napi szinten angolul kaptuk. Például a takarítás és a konyhai eszközök terén nagyot bővült a szókincsem, mivel a munkában ezekkel a szakszavakkal találkoztam a legtöbbet. Az utazás során már jobban rá voltam kényszerülve az angolra, így a három hét alatt többet tanultam, mint a táborban.

PB: Hogy telt egy napod a tábor alatt?

T.L.: Nem voltak túl változatosak a napjaim, lényegében ugyanúgy telt mindegyik. Konyhára jelentkeztem dolgozni, de oda már beteltek a helyek, ezért takarítani mentem, amit végül egyáltalán nem bántam meg. A konyhások reggel fél hatra jártak dolgozni, én pedig negyed nyolcra, illetve sokkal kötetlenebb volt a mi beosztásunk. Annyi volt az elvárás, hogy egy nap alatt végezzünk a kiadott feladatokkal. Reggeli és ebéd után is volt fél, illetve egy óra pihenőnk, de így is nagyjából az egész nap munkával telt. Vacsora után még fel kellett mosnunk egy brutál nagy ebédlőt, ami másfélóra alatt volt meg négy embernek.

Szabadnapból heti egyet kellett volna kapnunk, de ez nem teljesült, ami a Camp Leaders ellen szól, viszont biztosítottak róla, hogy ha szólunk nekik, akkor beszélnek a táborunkkal.

Mivel én nem vagyok egy panaszkodós ember, ezért nem éltem a lehetőséggel, mert végül is annyira nem volt megterhelő a munkám. Három hét után kaptunk először szabadnapot. A konyhások viszont kiálltak a jogaikért, és meg is kapták a szabadnapjukat, kicsit kellemetlen, lenéző pillantásokért cserébe. Nagyon szép környezetben voltunk egyébként, így ha volt egy kis szabadidőnk, akkor elmentünk a szomszédos falvakba gyalog. Azt mondjuk hozzáteszem, hogy New Hampshire állam egy elég kihalt hely, így alig találkoztunk emberekkel, a séták során minden mocsárral és fenyőfákkal volt tele. Szóval jobb helyre is kerülhettem volna.

PB: Ahogy látom, értek csalódások a kintléttel kapcsolatban. Inkább a tábor hordozott több negatívumot magában, vagy az egyéni utazás?

T.L.: A Camp Leaders egy olyan ernyőszervezet, ami több mint 500 tábornak végez munkaközvetítést. Ezeket nyilván nem tudja száz százalékban kontroll alatt tartani, de mindent megtesz érte. Így a Camp Leadersre nem nagyon tudok rosszat mondani. Folytonos kontaktban is voltak velünk, így biztonságban éreztem magamat.

Maga a táborom okozott néha csalódást. Első benyomásra nagyon nyitottak és barátságosak voltak az amerikaiak, de ez aztán kicsit átcsapott felszínességbe, és végül is nem találtuk meg velük a közös hangot. Úgy vettem észre, hogy az európaiakkal szemben távolságtartóbbak.

Az utazás volt az, ami a legnagyobb problémákat okozta. A keleti partot nyugodt szívvel ajánlanám mindenkinek, sokkal európaibb, kedvesebbek az emberek, nem akarnak megölni. De azért itt is értek meglepetések. Amikor például lerakott minket a busz New Yorkban egy-egy húsz kilós bőrönddel, sorra értek a kellemetlenségek. Kezdve azzal, hogy nem lehetett bérletért kártyával fizetni, nem volt a metrólejárókban mozgólépcső, aztán még a szállásunk is egy hatalmas csalódás volt. Egy olyan kis lyukba kerültünk, amit Harry Potter szobájához tudnék hasonlítani, pedig nincsenek nagy igényeim. Összességében mégis a keleti rész tetszett jobban.

A nyugati partszakasz katasztrófa volt a biztonságot illetően, Las Vegas és Los Angeles nagy csalódást jelentettek. A downtown részekben fényes nappal olyan érzésem volt, mintha a The Walking Deadben sétálnék.

Egyik alkalommal Los Angeles belvárosában olyan látvány fogadott minket a buszról leszállva, amit senkinek sem kívánok. Verekedő férfiak között találtuk magunkat, az egyikük lepisilte a bőröndömet, és közben teljesen beállva olyanokat mondtak, hogy „Ez az igazi Amerika, nem az, amit New Yorkban láttok”. Szerencsére végül senkinek nem esett bántódása.

Ezután New Yorkban a Times Square-en sétálva is ért minket egy incidens. Rengeteg ember mászkál ott tetőtől talpig Disney figurának öltözve, akik általában kéregetők. Egy csoport oda is jött hozzánk, hogy csináljanak rólunk egy képet, de mi nem akartuk, mert tudtuk, hogy pénzt várnak cserébe. Végül annyira erőszakosak voltak, hogy megcsináltuk a fotót, de utána határozott léptekkel elindultunk, mire ők hatalmas káromkodások közepette elkezdtek utánunk futni. Valószínűleg nem vertek volna halálra, de azért jól jött az a zöld lámpa, amin mi még éppen átértünk előlük.

Kalandos volt ez a rengeteg utazás, három hét alatt megfordultunk Bostonban, New Yorkban, aztán a nyugati parton: Las Vegasban, a Grand Canyonnál, Los Angelesben és San Franciscóban.

PB: A táboros fizetésetekből mennyire volt nehéz finanszírozni ezt a sok utazást?

T.L.: Nem tudtam volna finanszírozni ezt a három hetet csak a táborban megkeresett pénzemből, tehát hozzá kellett adnom még körülbelül a fizetésemnek a felét, így nagyjából nullára jöttem ki a legvégére. Nekünk nem voltak nagy igényeink, leginkább hostelekben szálltunk meg, amit mindenkinek ajánlok, mert ismerkedésre is nagyon jó lehetőségeket nyújt.

PB: Összességében ajánlanád a Camp Leaderst? Milyen tanácsot adnál annak, aki bevállalja?

T.L.: Igen, ajánlanám. Nagyon jó lehetőség egyetemistáknak, hogy viszonylag olcsón ki lehet jutni, mert saját magunk a legtöbben nem tudnánk megfizetni egy amerikai körutat, ennyi pénzért pedig bárkinek megéri. Az általam elkövetett hiba az volt, hogy nem néztem utána rendesen a városoknak, ahova indultunk. Utólag sok helyre a biztonság miatt nem mentem volna, mert nem érte meg a látványosság azt a halálfélelmet, amit éreztem.