Szól a rádió…

Eredetileg azt a címet szántam ennek az írásnak, hogy „A rádió, mely mindenkié”, de féltem, ez azt sugallná az olvasónak, hogy valamilyen újonnan reflektorfénybe került helyi/országos frekvencia melletti korteskedés és reklám következik két oldalban. Így döntöttem végül a jól ismert LGT-sláger címének elcsenése mellett, mely talán szintén ki tudja fejezni, amit mondani szeretnék. Jelesül, hogy a rádió ma, korunk átalakult mediális világában – miközben maga is átesett jó néhány változáson – miképp került szépen lassan a média-hierarchia egy észrevehetetlen, ámde előkelő magaslatára. 
 
Ha többé-kevésbé történeti időrendben végigtekintünk azokon a médiumokon, amelyeket használunk (vagy azok használnak minket) nyilvános kommunikációra, információcserére, rá kell jönnünk, az újság, a telefon, a TV, és az internet intézményei mind-mind kidolgozták maguk számára a tökéletes kvótarendszert a fogyasztó „lecsapolására”. Az újságnál, melyből manapság nem nyomnak meggondolatlanul többmilliós példányszámokat, jellegéből adódóan nem vált el a szolgáltatásnak (kivitel) és a fogyasztás tárgyának (tartalom) a valutája, ám többnyire úgy juthatunk hozzá ha megvesszük, vagy „járatjuk”. Így úgy idővel hozzájuthatunk a régi számokhoz, de ugyancsak a sajtó jellegéből adódik, hogy akkora már – persze műfajtól függően − jelentősen hírértéküket elvesztik a lapok. A modernebb médiumoknál kifinomultabb a helyzet: mind a vezetékes, mind a mobiltelefon értelmetlen tárgyak csupán, ha csak a készülék, a hardver egyszeri megvételét és működtetési költségeit (áram) vesszük számításba. Okvetlenül el kell köteleznünk magunkat egy szolgáltató mellett, aki időről időre elküldi a sárgacsekkeket vagy az elektronikus számlát. A szobaantennák trónfosztásával a televízió (a „csendes óriás”) is erre a sorsra jutott, a mindenek fölötti szabadság megvalósulásának titulált internet pedig ugyancsak ott sorakozik részvényeivel lassan minden háztartás rezsi-katalógusában, hisz – lássuk be – internet nélkül a számítógép kizárólag pasziánszra jó. 
A rádió az egyetlen, ahol ez a megkülönböztetés, az eszköz és a szolgáltatás árának kettéválása nem történt meg. Noha a rádiózás intézményrendszere is megélte a modernizáció minden lehetséges lépcsőfokát − kialakult a szakmai protokollja, jogi szabályozása beleilleszkedik a különböző régiók médiajogi rendszerébe, a frekvenciákkal, sugárzással kapcsolatos technikai újítások időről időre megjelennek a háza táján, elérhetjük az internetről és már vannak gerilla-technikák az adások lementésére – ezt a tulajdonságát mégsem vesztette el. A rádió, ha már megvettük a készüléket – teljes egészében a miénk. 
 
Erre az egyébként józanésszel mindennapinak számító, ám számomra heurisztikus erővel ható felfedezésre akkor jöttem rá, amikor nemrégiben a kezembe került a régebbi mobiltelefonom. Ezt az „özönvíz előtti” dupla SIM-kártyás (gombos!) készüléket még édesapámtól kaptam; ő használta pár évet, majd velem is eltöltött egy-kettőt a kütyü, mígnem „visszavonultattam”, meghagyva neki egyedül az MP3 és az ébresztőóra tisztjét. Tudni érdemes, hogy ez még olyan jószág, mely nem esedezik röpke 16 óra után a töltésért, mi több, nem átall két hétig is kibírni, ha keveset használom. A benne lévő SIM-kártya azonban már nincs a hálózaton, egy üres tudatnak is mondhatnám, csak tele rengeteg funkció nélküli információval. Nemrégiben megpróbáltam „életre kelteni” a jelenlegi SIM-kártyámmal: sikerült is, noha (mobilinternet-díjcsomag ide vagy oda) a világhálóra nem tudtam fellépni a böngésző elavultsága miatt. De a rádió – dobpergés – működött, miért ne működött volna. És azóta is működik.     
 
Azzal, hogy kéthetente feltöltöm a kis fehér, sokgombos telefont, avagy mások félévente vesznek egy csomag új elemet a hordozgató rádiójukba, szól az adás, rajta ülhetünk a nekünk megfelelő hullámhosszon. Majdnem ingyen. A rádió egy kis csomag újratermelődő szabadság egy (kisebb vagy nagyobb, sötétebb vagy tarkább) dobozba zárva. Az egyetlen médium, mely csupán az eszköz birtoklása és a működtetés költségei útján ablak – vagy stílszerűen inkább kagyló – a világra.
 
Jó lenne néha erre az értekre gondolni abban a világban, ahol egyre szűkebbek a rádiós műfajok (már nincs olyan „Szabó család”, ami egy ország programja lehetne), melyek a személyre szabható cyber-tartalmak mellett egyre kevésbé részei az életünknek. Egy olyan időszakban, amikor felelőtlenül szüntetnek meg csatornákat és szerveznek át frekvenciákat, különös fényt ad ez a fajta (fogyasztói) szabadság a rádiózás intézményének, melytől – reménykedem – még várhatjuk az információközlés szabadságát is. Persze nem egyénre szabott, nem alakítható, megállítható és visszatekerhető, de – hogy a címben sejtetett is pisztoly elsüljék – „szép időben minden műsor tisztán fogható / s a programban a régi dal is újra hallható. Szól a rádió…”