Szentimentális beszámoló a jubileumi konferenciáról egy volt pécsi bölcsésztől

Valaki azt mondta, hogy a legfontosabb dolgok életedben akkor történnek, amikor nem vagy ott. Én azt mondanám, hogy a legjobb dolgok néha akkor és ott történnek, ahol és amikor neked szükséged van rá.

2008 és 2012 között voltam a PécsiBölcsész újságírója, ezért meghatónak és megtisztelőnek éreztem, amikor pécsi barátaim meghívtak a jubileumi konferenciára. Már éppen elegem volt mindenből körülöttem és a munkahelyemen, és két héten keresztül tényleg a várakozás tartotta bennem a lelket (Másfél évvel a diplomázás után higgyétek el, nincs is jobb, mint „egyetemi konferencia” miatt szabadnapot kérni.)

A lelkesedés persze nagyon meglepő volt egy olyan embertől, aki néhány éve még mindenáron el akart kerülni Pécsről. A nosztalgia és a visszavágyódás érzése éppen csak néhány nappal a meghívás előtt környékezett meg. Az időzítés ezek után eleve elrendeltetettnek, a lehetőség pedig kihagyhatatlannak tűnt.

Tagadhatatlan ugyan, hogy a Zsolnay-negyedben tartott előadásokban volt egy kis hátba veregetés önmagunknak, azonban a megszólaló vendégek szerencsés összeválogatása, a PécsiBölcsészen kívüli újságok és újságírók bevonása, valamint az, hogy a PB veteránjai és jelen írói kellő józansággal és öniróniával beszéltek tapasztalataikról és élményeikről, megakadályozta, hogy a találkozó belterjesnek és komolytalannak tűnjön. Ez a két nap nem önámítás vagy fényezés volt, hanem a jubileumhoz valóban méltó beszélgetés, amely összefoglalta a magazin múltját és jelenét, lehetséges jövőjét és segített összehasonlítani magunkat más egyetemi újságok (Fészek, a PTE KTK és a Műhely, a BME lapjának) működésével.

Azt mondják, befejezni egy történetet olyan, mint kivinni egy gyereket a ház mögé és lepuffantani. Bár a PécsiBölcsész története egyértelműen nem a végénél tart, így, másfél év kihagyása után, az új generáció láttán elfogott a paranoiás félelem, hátha az én történetem fog itt véget érni, én leszek az a gyerek, akit itt lepuffantanak.

A friss számok kézbevétele után nyilvánvalóvá vált, hogy az új generáció ügyes. Majdnem azt írtam, hogy tehetséges, de a tehetség az, amivel születünk, amin dolgoznunk kell, hogy valóban elérjünk valamit. A mostani írók cikkein már nem az arrogancia és az önmagukba vetett hit érződik (mint gyakran a mi írásainkon); érezhetően kiléptek személyiségeik és készségeik bűvköréből. Ők már jobban figyelnek, tanulnak és inkább a szabályok szerint, mégis stílusosan írnak. A lapszámok tematikusak, az újság nyelvezete egységesebb így az egész sokkal összeszedettebb és egységesebb. A nagy kísérletező időszak talán már lezajlott, most a finomhangoláson a sor.

A konferencia lényege végül is ez volt, hogy egységben lássuk a lapot, aminek az alakításában így vagy úgy, de mi, egykori és mostani írók, rajzolók, szerkesztők, támogatók mindannyian részt vettünk illetve veszünk. Ez a közösségi érzés a fiatalok hozzáállása hamar meggyőzött arról, hogy ez nem egy olyan történet, amit mindenképpen le kell zárni, amiben az idő- és térbeli távolság bárkit a vesztőhelyre küldene. A régi és mostani szerzők pedig egyértelműen kíváncsiak egymásra és értékelik egymást, mint egy félig elit klub tagjai.

Ez a két nap lényegében olyan volt, mintha átmentem volna egy dimenziókapun, újra az egyetemre. Hogy mégis igaz volt, annak legmeggyőzőbb bizonyítéka a jubileumi póló volt, amiben szerda reggel dolgozni mentem.