Szegény kisgyermek panaszai – a magyar hadsereg elmúlt 25 éve – Második rész

A rendszerváltás után Magyarország egy védelmi vákuumba került, hiszen az eddigi katonai-politikai keretek megszűntek, és nem volt egyértelmű, milyen garanciák fogják szavatolni hazánk biztonságát. A kérdés komolyságát mutatja, hogy a nyolcvanas évek végére hat egymástól eltérő lehetőség kristályozódott ki. Az első rész itt olvasható.

A lehetséges kiutak

Ahogy arra fentebb már utaltam, hat komolyan vehető lehetőség is felmerült Magyarország számára. Az első a keleti opció, miszerint a szovjet-orosz rendszernek újabb lökést kell adni (érthetően főleg a volt MSZMP támogatta). Lényege, hogy Oroszországgal egy módosított tartalmú viszonyt kell fenntartani, az orosz medvétől való félelem a térség sajátja. Félünk, hogy a nyugat nem akar minket befogadni, és ezért az oroszokkal való kiegyezés az egyetlen lehetőség. Ezt persze hosszú távon politikai tartalommal nem lehetett megtölteni, már csak a rendszerváltás közeledte miatt is. Illetve az idő is elmossa, 1991-re, a Szovjetunió szétesésével megszűnik az opció: a Medve már nem olyan erős, és különben is mindenki nemzetállami keretekben gondolkodik. De maga a keleti opció sokaknak vonzó (Jugoszlávia a Milosevic érában, Szlovákia a Meciar időszakban 1993-1998 között, Fehéroroszország 1996-tól Lukasenkó vezetése alatt).

A második lehetőség a semlegességi státusz. A semlegesség érdekes kérdéskör, mert nem attól lesz valaki semleges, hogy ezt állítja magáról, ez különleges nemzetközi pozíciót feltételez, érdemes például Svájcra gondolni. A semleges országok rettenetesen gazdagok, hiszen önálló védelemre képes katonai potenciállal rendelkeznek, illetve nemzetközi szerződések is garantálják a semlegességet. Az oroszok ezt hazánk esetében támogatták volna, részben azért, hogy az érdekszférára való rálátásuk megmaradjon. Ugyanakkor a semlegesség státuszának gondolata nem volt erős a bipoláris világrend megszűnése után. És a Szovjetunió szétesésével kiesik az egyik garanciatényező, a NATO pedig nem akar ilyeneket adni, ráadásul mi rettenetesen szegények vagyunk. Ukrajna és Moldova számára létezik a semlegesség 1994 óta, ők egyik katonai tömbhöz sem tartoznak. Ugyanakkor mindkét esetben kényszer volt ez, és nem választás (ütközőállam-szerep kényszere).

Szintén felmerült a közép-európai egység opciója, ami egy regionális biztonsági válasz a vákuumra. Ennek az 1940-es évekre visszamenőleg vannak hagyományai (Sikorszki-Benes megállapodás, 1947-ben magyar-román tervek), és természetesen van nagyon mély történelmi anyag is (Visegrádi Négyek, ez 1991-től Visegrádi Együttműködés néven működik is). Ez a Visegrádi Együttműködés ad lökést az egésznek gazdasági, majd politikai, majd tudományos oldalról is. Ez tehát működik, de nem a katonai lába a legerősebb, önmagában komoly védelmi hálót nem tud adni.

Az első biztonsági kihívás: a délszláv válság

Elképzelhető lett volna a védelem önálló garantálása is akár. Ezt Für Lajos honvédelmi miniszterként próbálta megvalósítani. Olyan kényszeralternatíva, amely elsősorban saját erőforrásra támaszkodna. A Szovjetunió szétesik, a nyugat pedig nem kifejezetten ad garanciális elveket, a NATO-nak és az Európai Közösségnek nem volt, és most sincs erre a térségre világos, épkézláb gondolata (1995-ig ez egészen mélyen igaz, együttműködésre komoly készség nem mutatkozik). Ekkor zajlik a délszláv válság, ami Magyarországot komoly kihívás elé állítja. A valódinak vélt konfliktusok a politikai osztályon belül egy szűk csoportot arra ösztönöznek, hogy egy önálló védelmet építsünk ki.

Máig részben életben lévő elképzelés volt a kollektív európai biztonság koncepciója, ami a Helsinki folyamaton alapszik. Az 1975-ös Helsinki egyezménnyel egy katonai tömbök felett álló összeurópai dimenzió jelenik meg, amelynek a hatásai nem jelentősek, de nem is alulbecsülendőek. Az emberi jogi vonulatai rést ütnek a szocialista országok értelmiségének gondolkodásán. Ez hozza létre az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet, aminek leágazásaként 1989/90-t követően megjelenik a bipoláris európai szembenállás meghaladásának igénye. Ebben az argumentációban azt is észre kell venni, hogy ezt bizonyos szovjet-orosz gondolkodók is támogatják (ha már a Szovjetunió pusztul, akkor se legyen egypólusú a világ, akkor már a nyugattal együtt építsünk egy összeurópai védelmet). Ráadásul a Helsinki folyamatnak van eredménye a hagyományos fegyverzet leépítésében, ezt a ’90-es évek végén mi teljesítjük is. Mindjárt az elején megjelennek azonban a koncepció gyenge pontjai: nem tudja kezelni a jugoszláv válságot. Vannak magasztos tervek és eszmék, de amikor történik egy fájó esemény, akkor arra nincs sem gazdasági, sem politikai, sem társadalmi, sem katonai válasza Európának.

Az utolsó, és végül győztes elképzelés a kemény garanciák rendszere volt, az euroatlanti opció. Ez kettéválik: az európai lehetőség 1989/90-től fogalmazódik meg a demokratikus európai elit gondolkodásában, ami aztán Magyarország európai uniós csatlakozáshoz is vezet. Erős garanciarendszer, erős kérés, de hosszú folyamat (2004-es csatlakozás). A másik oldal az 1999-es csatlakozással betetőző NATO-folyamat, ami az 1989-1991-et övező hezitálást követően indul meg.

A rendszerváltás utáni magyar biztonság- és külpolitika

Az Antall kormánynak három fontos célja volt a külpolitikát illetően: euroatlanti bekapcsolódás, nyugati érdekszférához tartozás gazdasági, katonai, demokráciai kérdésekben, illetve közép-európai jószomszédsági politika, visegrádi együttműködés, kapcsolatok rendezése, illetve egy komoly vállalás: a határon túli magyarok támogatása. Ez a három kül- és biztonságpolitikai vállalás az, amire nagyon komoly erőforrásokat csoportosított át a magyar politikai osztály. Ennek a háromnak szétválasztása csak politikai kommunikációs trükk, a három összemosódik, egymásra rakódik.

Nincs ellenségképünk, ezt fontos leszögezni. Az egyetlen pont a független, szuverén, területét megóvni akaró anyaállam, és az ebből levezethető kérdések és kijelentések (anyagi és humánbiztonsági alapelvek, NATO- alapelvek stb.). A biztonság széleskörű értelmezéséből fakadóan egyértelművé válik, hogy a katonai biztonság az utolsó pont, ami a legvégső kérdés.

A Horn-kormány újraértékeli az elődök munkáját, és folytatja az euroatlanti csatlakozást. 1994 végéig megszületik egy 1998-ig gondolkodó rövidtávú modell.  Gazdasági csőd közelébe kerül az ország, ami komoly elvonásokat jelent, a kormányzat végére a haderő létszáma 60.000 fő környékére csökken (ez azt jelenti, hogy 9 év alatt 100.000 fővel csökken a honvédség, egyharmadára zsugorodik). Ugyanakkor megindul a nemzetközi szerepvállalás, a békefenntartásban való részvétel Boszniában, illetve Horvátországban, ami egy nagyon nagy jó pont lesz a NATO-csatlakozás előremozdításánál.

Az első Orbán-kormány abból a szempontból problémás, hogy a koalíciós partnerek közötti különbség nagyon nagy volt: a kisgazdák vezették a honvédséget, akik létszámbővítést és „erős szuronyok rendszerét” akartak, de ez egészen nevetséges elképzelés. 1999 márciusában csatlakozunk a NATO-hoz, 10 éves védelempolitikai koncepciót fogad el a kormányzat. Az Orbán-kormány 45.000 fő alá csökkenti a haderő létszámát, és a civil kontroll további erősítéseként a vezérkart a minisztérium alá rendeli. Elkezd a politika gondolkodni a sorállomány lecserélésén és a haderő professzionalizálásán.

A Medgyessy-kormány számára kis létszámú, professzionális haderő felállítása a cél. Az Orbán-kormány által létrehozott ütemezést felrúgja, és egy újabb 10 éves koncepciót fogadnak el. Az országvédelmi képességek kialakítása jelenik meg, párhuzamosan a békefenntartással. Harmadik lábként a polgári hatósági igények kielégítése (katasztrófavédelmi segítségnyújtás) kap nagyobb teret, megfigyelhető ugyanakkor egy nagyon komoly financiális visszaesés.

A rendszerváltás utáni egyetlen nagyobb fejlesztés eredménye: a magyar Gripen.

Az első Gyurcsány-kormány idején megszűnik a kényszersorozás, és megtörténik az áttérés a professzionális, önkéntes haderőre. Ez már megjelent a közgondolkodásban 1990-től, ezért jelenik meg a sorkatonaság mellett a polgári szolgálat lehetősége is. Később létrejön a sorkötelezettséget eltörlők ligája, de már az első Orbán-kormány is kacérkodik a gondolattal, a végleges döntés a 2004-es honvédelmi törvényben kerül kimondásra. A honvédség három lába ekkortól a hivatásos tiszti állomány, szerződéses állomány (tiszthelyettesek), önkéntes tartalékos állomány.

A Gyurcsány-Bajnai kormányok folytatják az előző koncepciót, nagyjából felére vágják a tábornoki kart, háttérintézményeket vonnak össze, a magyar honvédség tehát egy korszerű bürokráciacsökkentésen esik át. A nagy kérdés az lesz, hogy a folyamatosan csökkenő létszámnál (ekkor 35.000 fő körül) hogyan lehetne a harcoló alakulatok arányát növelni. Bár a Szekeres Imre által irányított honvédség jó úton halad, amit Szekeres nemzetközi elismerése is bizonyít, ekkor két újabb hátráltató tényező jelenik meg: egyfelől a balatonőszödi beszéd hatására Szekeres Imre és Gyurcsány Ferenc nyílt összetűzésbe kerülnek egymással. Másfelől pedig a gazdasági válság hatására komoly forráskivonás kezdődik meg, ami a reformok megrekedéséhez vezet. Ráadásul a kezdődő társadalmi, gazdasági, politikai válság margón kívülre helyezi a katonapolitika ügyét.

Magyar katonák Afganisztánban

A második Orbán-kormány 2010-et követően ezen a téren is sok fontos változtatást hajtott végre. Új honvédelmi törvény születik 2012-ben az Alaptörvény nyomán, amiben a 28-29.000 fős honvédelmi modell kerül kialakításra. Sajnálatos eset, hogy az egész alrendszer egy korrupciós ügybe kerül, aminek részese a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora, 13 tábornok, Juhász exminiszter is. Új nemzeti katonai stratégiát fogad el a kormányzat, amely részben indokolt, részben politikai kérdésből születik meg. Kiépítik az önkéntes tartalékos rendszert, illetve védelmi és műveleti önkéntes tartalékos rendszer jön létre. Összevonják a katonai titkosszolgálatokat, amivel létrejön a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, mint a terület egyetlen felelős szerve.

A sorozat harmadik, befejező részét a hamarosan megjelenő Pécsibölcsész újságban olvashatjátok.