Szegény kisgyermek panaszai – a magyar hadsereg elmúlt 25 éve - Első rész

A rendszerváltás után Magyarország egy védelmi vákuumba került, hiszen az eddigi katonai-politikai keretek megszűntek, és nem volt egyértelmű, milyen garanciák fogják szavatolni hazánk biztonságát. A kérdés komolyságát mutatja, hogy a nyolcvanas évek végére hat egymástól eltérő lehetőség kristályozódott ki.

A szocialista örökség

A 19. század végéig, 20. század elejéig a biztonság egy szűken értelmezett, katonai jellegű fogalom volt, mely a nyugati típusú demokráciák és a jóléti állam megjelenésével szélesedett ki. Ökológiai, állampolgári, társadalmi, szociális kérdések is megjelentek a biztonság-fogalom értelmezésében. A Kádár-rendszer öröksége, hogy nem volt önálló, szuverén magyar biztonságfilozófia, és ami volt, az is csak a katonai biztonsággal foglalkozott. Minden erőforrás (nem csak katonai) annak volt alárendelve, hogy a szovjet-orosz ideológia térhódítása minimum megmaradjon, de inkább fejlődjön hazánkban. Ennek megfelelően nem lehet humánbiztonságról, ökobiztonságról beszélni a szocialista Magyarországon, hiszen nagyon egyértelmű moszkvai manuális irányítással működött az ország.

Az 1947-48-ban megszakadó polgári fejlődéssel együtt a katonai/katonai vezetői fejlődés is megszakad. A tisztikar szétporlad, és a szovjet vezetés katonai szellemi nyomása érvényesül, a tiszti képzés azonnal befolyás alá kerül. Az 1848-tól 1947-ig kiépült katonai professzió lesöprődik az asztalról. A Varsói Szerződés a szovjet érdekeket képviseli, ezzel szembemenni lényegében lehetetlen (egyetlen kivétel ez alól, mikor Románia nem vonul be 1968-ban Csehszlovákiába, de nekünk nem volt erre lehetőségünk). Fontos látni, hogy egy erős moszkvai irányítás a célok kiemelésében is egyértelmű: a Varsói Szerződésen belül a magyar katonai feladatok a támadó jellegben csúcsosodnak ki, a nehézipar és a hadiipar óriási befektetést és fejlesztést él meg (a katonapolitika 5-6%-os GDP-arányos támogatást kap, hogy ez jelenleg mennyire elképzelhetetlen, arról később lesz szó). A szovjet katonai doktrína szerint egy esetleges háborúban a magyar hadsereg egyetlen feladata a Pó-síkság elfoglalása lenne, semmibe véve az 1955-ös osztrák államszerződést és az ország semlegességét.

Díszszemle a Sztálin téren, 1953

Díszszemle a Sztálin téren, 1953-ban

Az erős ideológiai töltet miatt a szféra markánsan átpolitizált. A döntések a párton belül összpontosulnak, ennek a döntésnek megfelelően dolgozik a honvédelmi vezetés. De az átpolitizáltság jelenik meg abban is, hogy a szovjet katonai „tanácsadók” 1945 óta folyamatosan itt vannak, és ellenőrzik a katonai képzést és végrehajtást egyaránt, ebből fakadóan megjelenik mindez a hazai oldalon is: zászlóalj és a fölötti egységméretnél kötelező a politikai tiszt alkalmazása, aki a végrehajtást ellenőrzi, hangulatjelentést ír. A demokratikus civil kontroll intézménye ennek megfelelően nem értelmezhető. A szocialista rendszer utolsó éveiben is 158.000 fős a magyar néphadsereg, borzasztó méretű támadó fegyverarzenállal felszerelve. 55.000 szovjet katona van jelen az országban, és van még közel 300.000 fős tartalékos állomány. Ez közel félmillió katonát jelent, szemben a mai, 26-28.000 fős hadsereggel.

A biztonsági vákuum megjelenése

A közép-európai rendszerváltásoknak nem közép-európai okai voltak, a szovjet rendszer felélte minden gazdasági tartalékát 1984/85-re, elsősorban ezért veszítette el a hidegháborút. A problémák hirtelen és nagy tömegben jelennek meg, és az a szovjet gerontokrácia próbálja kapkodva megoldani a gondokat, ami uralja a Varsói Szerződést és a KGST-t is.

De Brezsnyev után olyan emberek kerülnek vezető pozícióba Moszkvában, akik képtelenek a válságot kezelni, Gorbacsov felismeri a szűk mozgásteret és hozzájárul a probléma békés feloldásához. Ebben az átalakulási folyamatban minden nemzet próbálja megmagyarázni saját rendszerváltását, és próbálja a saját történetét kitalálni, ekkortól kezdve jelenik meg egy alternatív biztonságpolitikai koncepció a szamizdat irodalmon belül, és kerül be a magyar biztonságpolitikai gondolkodásba a nyugati szakirodalom is, a szélesen értelmezett biztonságfogalommal együtt.

Ezzel párhuzamosan jelenik meg a Varsói Szerződés, és a Szovjetunió felbomlásának lehetősége. Mindebben az Antall-kormánynak óriási szerepe van, ő mondja ki, hogy erre a testületre nincs szükség (ez bátor lépés volt, mert ekkor még nagyon fiatal volt a rendszerváltás, a többi ország politikai vezetése tele volt retrográd elemekkel), és ez hozza létre a szovjet csapatok kivonulásának lehetőségét.

A Magyar Néphadsereg egy angol kiadványban

Németh Miklós kormánya az első 1948 után, amely világossá teszi, hogy a végrehajtó hatalom nem fogja az MSZMP döntéseit végrehajtani, a Németh-kormány önálló tényező. Horn Gyula külügyi helyettes államtitkárként 1989-ben felveti, hogy érdemes lenne szabadon gondolkodni a NATO-ról, és akár nagykövetségi szinteken is felvenni a kapcsolatot. Egyértelmű, hogy geopolitikai értelemben valami megváltozik, és minden volt szocialista országban megjelenik egy új hatalmi elit. Felszínre kerül a biztonsági vákuum problémája: volt egy jelentős hatalmi-birodalmi tömb, ami szavatolta a kiszámítható biztonságot (nem volt különösebb esély komoly katonai konfliktusra a kölcsönös elrettentés miatt), és ez eltűnt. A sajtóban még olyan vélemények is napvilágot látnak, hogy akár a kisantant is megjelenhet Magyarország körül, hiszen a nacionalizmus és általában a nemzetiségi kérdések szőnyeg alá voltak söpörve 50 évig.

Horn Gyula átvágja a Vasfüggönyt.

A következő részben a megjelenő alternatívákról lesz szó, illetve a rendszerváltás utáni kormányok biztonság- és katonapolitikájáról.