Szakadék felett egyensúlyozni

Akik maradtak (2019), rendezte: Tóth Barnabás

Az Akik maradtak Tóth Barnabás filmje F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyvére épül, de attól részben el is tér. Nehéz vállalást vett magára a produkció, amit aztán csak részben volt képes teljesíteni.

A második világháború borzalmai, embervesztesége, majd a nem sokkal később kialakuló totalitárius, bolsevik típusú pártdiktatúra súlyos traumát okozott Magyarországon.

Emberi sorsokat tett tönkre, emberi gerinceket zúzott pozdorjává, és sok esetben máig ható gyógyíthatatlan lelki sebeket okozott.

Minderről nagyon nehéz beszélni, még egy irodalmi alkotásban vagy egy filmben is, aki megpróbálja, nem keveset kockáztat. Tóth Barnabás filmje eredetileg tévés produkciónak készült, jelen pillanatban, igaz csak néhány filmszínházban, de mozi forgalmazásba is bekerült, és csak kis híja volt, hogy nem vehetett részt az idegen nyelvű Oscar-jelölt filmek versenyében.

A film egy lírai kamaradráma, amelynek két főhőse egy szüleit és húgát vesztett kamaszlány, aki képtelen a traumán túllépni (szülei halálát makacsul tagadja), és a negyvenes éveiben járó nőgyógyász, holocaust túlélő, aki két fiát és feleségét vesztette el. Lassan, nagyon lassan találnak egymásra, egy apa-lánya kapcsolat bontakozik ki köztük, és mindez a Rákosi-korszak hajnalán, a negyvenes évek végén történik.

A két főszereplő finom játéka, a köztük meglévő kémia a film legfőbb erőssége.

Aladár/Aldó (Hajduk Károly) karaktere egy csendes, halkszavú, kissé megtört, kiábrándult férfi, aki magába zárkózik. Keveset beszél, azt is röviden, így még hangsúlyosabbá válik a mondandója. Klári/Süni szinte kezelhetetlen, lázadó csitri, aki az egész világra haragszik, de mégis természetes elevenségével, szeretetéhes ragaszkodásával képes a férfit visszahozni az életbe és kioldani abból a jégveremből, amiben eddig élt.

A történet fordulata és talán újdonsága, hogy mindez már akkor történik, amikor újabb borzalmak és tragédiák egyre közeledő árnyéka vetül a sebeiből még fel sem gyógyult országra és polgáraira.

A történelmi kontextus, amelynek megléte feltétlenül szükséges, finoman, nem tolakodóan van jelen a történetben, újságcikkek, egy-egy rádióhír igazítják el a nézőt, hol és mikor járunk az időben.

A lényeg az emberi kapcsolatokon, azon a bizalmon van, ami a két megkínzott ember közt kialakul. Izgalmas annak a megjelenítése is, hogy egy ilyen „apa-lány” kapcsolat mennyire összetetté válhat, más érzések is belekeveredhetnek.

Sajnos ez az a banánhéj, amin a film a biztató kezdet dacára elcsúszik. A két főszereplő párt talál magának, de a film nem tudja megnyugtatóan árnyalni és nyugvópontra juttatni ezeket a viszonyokat.

Finoman jelzi, hogy ezek az érzések messzebbre merészkednek, mint egy ártatlan plátói kapcsolat, de ezt a vonalat rögtön rövidre is zárja.

Ezzel pedig érvényteleníti a film pozitív töltetű mondandóját, hogy a lelki sebekből egymás segítségével ez a két ember meggyógyulhat, egymásba kapaszkodva túlélheti a túlélhetetlent, és feldolgozhatja a feldolgozhatatlant. Ezt a reményteli célt a Lolita-szál következetlen beiktatása lehetetlenné teszi. Olyan ez, mint egy szakadék felett egyensúlyozni. Sajnos az alkotók az utolsó lépések megtétele előtt a mélybe zuhantak, velünk, nézőkkel együtt.

Fotók forrása: port.hu