„Sosem tagadtam, hogy nem vagyok tradicionális filmkritikus” - interjú Szirmai Gergellyel

A Hallgatói újságírás 2014 – A PécsiBölcsész jubileumi konferenciájának utolsó szekcióbeszélgetésén az újságírás papíron túli lehetőségeiről esett szó. A meghívottak között volt Szirmai Gergely is, a Hollywood Hírügynökség egyre szélesebb körben ismert videobloggere, akit elkaptunk egy gyors interjúra az esemény végeztével.

PécsiBölcsész: Mennyire felvett szerep az, amit belőled látunk a Hollywood Hírügynökség videóiban?

Szirmai Gergely: Ez teljes mértékben én vagyok. Nagyon hamar rájöttem, hogy akkor jó valami és akkor szólítja meg az embereket, hogy ha onnan jön, ahonnan nekem a lelkesedés. Az első pillanat ezzel kapcsolatban, amire emlékszem, amikor egy kocsma asztalt körbeültünk és elkezdtem őrjöngeni azon, hogy a Boogeyman horrorfilmnek a Mumus magyar címet adták. Mégis miért? Értem, hogy le kell fordítani, de hogy pont ezt „tükörfordítják”, amikor ennél a szónál kevesebb kevésbé félelmeteset tudok elképzelni. Ez volt az a példa számomra, amely megmutatta, hogy igen, a lelkes énemet kell beletennem ezekbe a videókba.

PB: Szakmai szempontból mennyire lehet egy lapon beszélni a te videóidról és például a Metropolisban megjelenő írott kritikákról?

Sz.G.: Úgy gondolom, nem kell. Sosem tagadtam azt, hogy nem vagyok tradicionális filmkritikus, tehát a társadalmi értekezést is humorral igyekszem ötvözni, hogy az fogyasztható legyen akár tíz percig is. Tehát a videóimat nem kell ilyen szakmai magaslatra emelni. Mindenkinek azt kell csinálni, amiben eredményes, másrészt számomra nem vonzó egy olyan szakmai magaslat, ami a társadalom nagy részének érdektelen. Szerintem az én véleményem most már egy magaslatnak számít. Azt fontos megérteni, hogy szinte senki sem olvassa a Metropolist, és ez probléma, mert így nem tudja eljuttatni az emberekhez az értékeket, amiket közvetít. Lehet ezért utálni az embereket vagy meg lehet változtatni a formátumot, hogy eljusson hozzájuk. Én ezt a módot választottam. Ettől nem vagyok zseniális, sokkal okosabb dolgokat írnak a Metropolisban, de én mégiscsak jobban megtalálom a hangot az emberekkel. Számomra ez fontosabb.

PB: A konferencia egyik szekciójában is felmerült, hogy meg kell változnia a tudománykommunikációnak ahhoz, hogy a fiatalokat is elérje.

Sz.G.: Pontosan erről van szó, hogy megint a fiatalokra helyezik a hangsúlyt, hogy nem lehet őket máshogy megfogni. Ők nem tehetnek semmiről. Beleszületnek egy világba és reagálnak rá, ahogy az az ő fiatalos energiájukból telik. Én ezt mindig megfordítom, mert úgy sokkal több dolognak van értelme. Nem a fiatalok nem nézik meg ezeket és nem ők nem olvasnak, hanem a világ nem alakul hozzájuk. Sok szempontból, ahogy azt a történelem is mutatja, az a kifizetődő, ha az új gondolatok köré központosulunk, természetesen megtartva a régi értékeket. Valahogy mindig azt látom, hogy minden generáció, amely nagy és újító erővel jön, mindig okosabbnak képzeli magát az utána következőnél és újabbnak tekinti magát az előtte lévőnél, és mindig nekik van igazuk.

PB: Az is észrevehető, hogy a régóta szakmában tevékenykedők sokszor sznobok és az új formában megjelenő, de attól még értékeket közvetítő elemzéseket, kritikákat élből elutasítják.

Sz.G.: Ezek az emberek nincsenek kapcsolatban a kortárs történésekkel. Nem hiába nem olvassák már a klasszikus filmkritikai szaklapokat, hiszen nem adaptálódtak a modern időkbe. Ha nekik ez belefér, ám legyen. Ezt nem kell elítélni, nem is feltétlenül sznobizmus. Kijött például nemrég a Filmvilágban egy cikk a YouTube-erekről, ahol egy borzasztó lekezelő dolgot olvastam magammal kapcsolatban. Ez engem persze rendkívül jól elszórakoztatott, de látszott rajta, hogy az írója nem értett hozzá. Bekapcsolta, felidegesítette és kikapcsolta, mert ez már annyira más, hogy nem tudott megküzdeni vele. Lehet lenézéssel viszonyulni a fiatalabb generációkhoz, de ennek meglesz a maga negatív következménye. A tanulmányaim során azt tapasztaltam, hogy az, aki lenézéssel közeledik az új trendekhez és nem adaptálódik, kiveszik. Bármi, amit csinál, még ha értékes is, nem jut el az emberekhez, és így eredménytelenné válik.

PB: Szerinted ma mit jelent Magyarországon a kritika és a kritikus?

Sz.G.: Szerintem ma a kritikus változatlanul egy olyan világban élő embert jelent, aki kiszól egy adott kultúrkörből és megmondja, hogy mi a helyzet. Ez olyan szempontból rossz, hogy objektivitásra törekszik és ez alkalmazhatatlan, mivel objektív újságírás nem létezik. Ezért nem szeretem magamat kritikusnak neveztetni. Én videoblogger vagyok, ez két szempontból szerencsésebb. Egyrészt nem feltételezi azt, hogy én negyven éve foglalkozom a filmekkel, amit egy kritikustól elvárnak, másrészt pedig magaménak vallom a gonzo újságírás egyik-másik alapfeltételét, mi szerint benne kell élni abban a világban, amiről írsz, azzal kell körülvenni magadat. Így nem lehet azt mondani, hogy én értek a filmekhez, hanem folyamatosan tanulni, értesülni, változni kell, együtt kell mozogni azzal, amiről írsz.

PB: Olvasol filmkritikákat?

Sz.G.: Az embernek tisztában kell lennie a szakmabeliekkel, akkor is, ha nem tekinti magát szakmabelinek. Amerikai értekezéseket szoktam olvasni, nyilván, miután megnéztem az adott filmet. Magyarokat nem nagyon.

PB: Mi szólhat egy online publikált írott kritika mellett és mi szólhat ellene?

Sz.G.: Ellene az, hogy az emberek már kevésbé olvasnak, így bárki, aki az írott sajtóját eredményesen üzemelteti, nagymértékben kell építenie a vizualitásra. Próbálja elhitetni az emberrel, hogy nem is olvas igazán. Nyilvánvaló negatívum tehát, hogy ez a formátum kihalóban van. Pozitívum viszont, hogy írásban több lehetősége van több embernek több véleményt közvetíteni, mivel nem kell még hozzá az a plusz, hogy nézzél is ki elfogadhatóan vagy beszéljél jól. Maga az írott sajtó is szebben rakódik le az ember agyában. Klasszikusan az írásnak az értéke megvan az interneten is. A videobloggal is hasonló a helyzet. Nélkülöz rengeteg olyan elemet, ami a klasszikus újságírásban benne van és így ezektől kevesebb lesz. Illetve mivel most van kialakulóban, sok benne a sallang, feleslegesség és az amatőrizmus. Pozitívuma az, hogy ezekkel el lehet jutni az emberekhez. Ez egy szélsőségesen szórakoztató dolog, ami audiovizuális élményt ad, és nyilván megkönnyíti a szubjektivitást, hogy az ember a saját arcát adja hozzá, és így szorosabb kapcsolatot létesíthet a közönségével, mint bármelyik újságíró.

PB.: Mi volt eddig a legérdekesebb visszajelzés, amit kaptál?

Sz.G.: Ebből rengeteg van. Az első komolyabb negatív kommentem, hogy menjek el betonkeverőnek, talán ahhoz értek. Vannak ilyenek, ezeket elmentettem, mert fontos, hogy az ember ne felejtse el a gyökereit. Volt olyan, aki Göringhez hasonlított, hogy nevelem a népet és militáns hadtesteket képzek ki és átveszem a hatalmat. Sok őrültség van, de nyilvánvalóan a pozitív dolgokat ugyanúgy megszívleli az ember. Voltak nagyon szép és hosszú értekezések arról, hogy kivel mi történt, és hogyan tudtam rajtuk a videóimmal segíteni. Inkább ezeket az emlékeket őrzöm, amiket nyilván visszahatásként küldtek el nekem, mert ettől nekem is sokkal jobb kedvem lesz. Hideg és meleg is ez a komment dolog, de ez a lényege.