Sorry to Bother You – sötét lónak se füle, se farka

A Boots Riley rendezte film görbe tükröt tartva mesél nekünk a kilátástalanságról, a kapitalizmusról, a karrierizmusról és a „fekete–fehér” rasszista sztereotípiákról, miközben zabolázatlan kancaként csapong szerteszét. Vajon magyarként mennyire érezhetjük magunkénak az (afro)amerikai problémákat?

Az alaphelyzet igen egyszerű; főszereplőnk, Cassius „Cash” Green (LaKeith Stanfield) anyagi bizonytalanságban él egy garázsban barátnőjével, Detroittal (Tessa Thompson). Itt gyorsan meg is ragadnám az alkalmat, hogy megjegyezzem, hogy a film csak angolul az igazi; a karakterek hangjátékát semmilyen szinkron nem pótolhatja, miközben rejtett és nyilvánvaló utalások rejtőznek mindenhol.

A beszélő nevek mellett („Cash Green” mint zöld készpénz, Detroit vagy Mr. kisípoljuk) rengeteg apró és megmagyarázatlan „miért?” foglalkoztathat minket; ilyen például a lift megjegyezhetetlen számkombinációja, az önmagától változó fénykép vagy épp a Földet majd’ felperzselő Nap.

De térjünk vissza a történethez: Cash, a pénzszűke miatt telemarketingesnek áll, új munkahelyén megismerkedik belső fehér hangjával („white voice”). Azzal, amit akkor használunk, amikor félreállít a rendőr, és nem akarjuk, hogy agyonlőjön. Azzal, amin egy biztos egzisztenciájú, gondtalan ember szólal meg; egy privilégiumainak tudatában lévő fehér ember. Bizony, ez már kőkemény amerikai társadalomkritika.

A film azonban nem elégszik meg azzal, hogy bemutatja Cash vívódását karrierje és emberi kapcsolatai között. Ahogy Cash „fehér hangjával” igazi nagyágyúvá válik, úgy tágul közte és a szakszervezetben jobb munkafeltételekért harcoló barátai között a szakadék, mígnem bekövetkezik az elkerülhetetlen törés.

A ló azonban itt ledobja a nézőt a hátáról, és elindul a teljes őrület. A forgatókönyv fogja és kivágja magát az ablakon, mondván, rá többé már nincs szükség.

Cash olyan dologba keveredik, ami egyszerűen irrelevánssá tesz minden addigi történést. A film többször is sejteti, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal; a főgonosz egy kapzsi multicég fehér vezérének személyében érkezik, és főhősünk lelkére pályázik. Cash szembesül az ördög – a fehér ember – igazi arcával, és előkerülnek a csontvázak a szekrényből. Megrettenve ugyan, de bizonyítékkal felvértezve áll harciasan a nyilvánosság elé, majd esik csúnyán pofára.

A piac ünnepelve fogadja a szörnyű gaztett leleplezését, a tőzsde pedig az egekbe repíti a céget, miközben demokrata és republikánus honatyák közösen éljeneznek.

Kétpárti egyetértés a mai amerikai politikában ritka, mint a fehér holló – süt ezáltal is a megvető szatíra.

Cash radikális lépésekre kényszerül, mígnem igencsak unortodox módon, pontot tesz a dolog végére.

A vége felé már azon kezdtem merengeni, hogy vajon hol csúszhatott ennyire félre a történetet.

Mégis, kicsit emésztve a látottakat, sajnos be kell vallanom, hogy az elcseszett történet bizony elcseszett valóságon alapul.

Sajnos a látottak rendre visszaköszönnek az amerikai híradásokban; szegregáció, rasszizmus, megbélyegzés, erőszak, demagógia és gyűlölet. Ezért a filmnek elsődlegesen nem számunkra van mondanivalója; mégis, ha hajlandók vagyunk meglátni, mindannyiunk számára ott lapul a ki nem mondott, keserű igazság. Az igazság, amivel nem csak azért kell foglalkoznunk, mert ló képében töri ránk az ajtót.

 

Fotók: Lapat Lili