Sör és politika, avagy hogyan lesz a Soproni IPA-ból rendszerváltás?

A 21. században a politika erős hasonlóságokat mutat a piacgazdasággal. Ezt leginkább a kereslet (politika esetén a társadalmi igény) és kínálat kölcsönhatásán érhetjük tetten. A jelenség leíró elemzésére már számtalan kiváló cikk született, így a fogalmak meghatározására és sajátosságainak bemutatására nem vállalkoznék. Inkább csak egyfajta alaptézisként határozom meg itt, hogy a politikai elit jórészt a meglévő választói preferenciák alapján építi fel önmagát. A következőkben egy olyan, hasonló elvek alapján működő rendszert szeretnék bemutatni, amelyet sikerrel újított meg a megváltozott fogyasztói igény: a magyar sörpiacot. 
 
A magyar nagyüzemi sörtermelés a rendszerváltás után megörökölte a szocializmusban már bejáratott piaci stratégiát, amely a sörkultúra hazai anomáliáira (vagy ha sarkosan akarunk fogalmazni, hiányára) építve a „rossz, de legalább olcsó” elven alapult. Mivel a nagyipari termelés végletekig profitorientált, az áruk értékét mindig a meglévő igényekhez igazítják – persze az előállítási költségek és az eladási árak rentábilis egyensúlyának szem előtt tartása mellett. A magyar pálinkákat például külsőségeikben legtöbbször autentikus és prémium italnak igyekeznek beállítani, az üvegen gyakran bukolikus motívumokkal rájátszva a nemzettudat sokakban élő, de szörnyen hamis és pózszerű fogódzóira (ez az a lista, amelynek első eleme a rovásírás, az utolsó pedig Hosszú Katinka – a Saul fia még viták tárgyát képezi). A sör pedig évtizedek óta a magyar ember üdítője. Akkor itta, amikor nem akart igazán derekasan lerészegedni, csak a munkanap után megpihenve egy szénsavas, hideg, enyhén bódító hatású és olcsó ital kortyolgatására vágyott. Felszabadító érzés volt ez sokak számára, mert senki nem érezte a kényszert az obligát okoskodásra a fenolos-mandulás jegyek kiérzésével, a hozzáértés mímelésére a pohárban lögybölgetéssel meg a szagolgatással, mint a bor esetében. A magyar sörök elmaradhatatlan része volt a malátát helyettesíteni hivatott, olcsó, jellegzetes, „borsodisan” savanyú utóízért felelős kukoricadara; az elégtelen mennyiségű komlót jobb esetben komlókivonattal, rosszabb esetben kénezéssel pótolták ki.
A kétezres években viszont Magyarországra is begyűrűzött a nemzetközi „sörforradalom”. Egyre többen választottak a szupermarketek polcairól a néhány Magyarországra is importált, olykor egészen jó minőségű külföldi sör közül; megjelentek az első kisüzemi főzdék és egyre többen kezdtek otthoni, hobbiszintű sörfőzésbe. Viszont a cikk fő analógiájának a tanulságot nem ez szolgáltatja, hanem az, hogy a jó minőségű, nem csak szomjoltásra és részegedésre alkalmas sörökre megjelenő egyre nagyobb igény és kereslet képes volt kitermelni azt a piaci kínálatot, amely alatt mára már 8-10 legalább elfogadható élvezeti értékkel bíró sört értek. Persze érezhető, hogy ezeket az innovációkat nagyon óvatosan vezeti be a négy nagy magyar sörgyár. Valahogy úgy próbálja meggyőzni az ínyenceket az új termékek kvalitásairól a márkához évtizedek óta hűséges, a sörtől sokat nem váró fogyasztók megtartása mellett, ahogyan a Jobbik igyekszik évek óta úgy balról szavazókat szerezni, hogy közben jobbról ne veszítsen. Az első magyar nagyüzemi felsőerjesztésű sör cinikus homlokráncolást kiváltó „Óvatos duhaj” elnevezése igen jó példa erre. Az mindenesetre örömteli, hogy 250, legfeljebb 300 forintért ma már van lehetőségünk az uniformizált, olcsólágeres ízvilágtól valamelyest elrugaszkodó terméket inni, és hogy nem a belpesti polgárság privilégiuma a jó, vagy legalább iható sör. Ezt pedig egy alulról létrejövő italkultúra új igényei tették lehetővé. 
 
Az pedig minden hobbi politológus kocsmai beszélgetésének fölényesen a vitapartnerre olvasható, univerzális ellenérve minden kicsit is idealista, a rendszert morális szempontból kritizáló argumentummal szemben, hogy a politika is piaci alapon működik, a társadalmi elvárások és szokások alapján irányítja és identifikálja magát, és metamorf masszaként mindig a közvélemény-kutatási adatok által felmért igényekhez, preferenciákhoz hasonul. Tehát igazán ideje volna, hogy ne a messiásvárás álljon az ellenzéki politika homlokterében. Butácska antropológiai optimizmus ma azt állítani, hogy a magyar nép egy becsapott, felülről irányított és a mai politikai elitnél többet érdemlő társadalom. Nem Vona Gáborokba, Szél Bernadettekbe, Fekete-Győr Andrásokba kell fektetni minden reményünket, hanem saját magunkba. Mert ha a magyarság széles köreiben létrejön egy olyan, kritikai attitűd vezérelte viszonyulás a politikához, amely elsősorban lokális cselekvés, nyílt diskurzusok és viták helyi megindítása által alakítható ki, akkor nem lehet majd választást nyerni Soros-plakátokkal és brüsszelezéssel. 
 
A szerző idealista.