Sokmaroknyi dollárért – Egy erdélyi út margójára

2013 nyarán a PTE Fenntartható Fejlődésért Szakkollégiuma egy rövid, de annál izgalmasabb romániai túrán járt, hogy közelről is megvizsgálja, miként áll a Verespatak környékére tervezett aranybánya, mit gondol erről az állam, mint gondolnak a helyiek, és hogy állnak mindehhez az erdélyi környezetvédők.

Rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy az erdélyi kirándulás, fiatalokról lévén szó, túlmutatott a puszta tudományos-szakmai kereteken. Négy együtt töltött nap alatt az emberek kénytelen-kelletlen is megszokják, sőt, akár meg is kedvelik egymást. Ezt segítette elő, hogy Verespatak mellett a szakkollégisták ellátogattak Aradra, megkoszorúzták a vértanúk emlékművét, jártak a tordai sóbányában (ahol még óriáskerék is van a föld alatt. Óriáskerék, vágod?! Meg billiárdasztal!), és természetesen a csodálatosan felújított kolozsvári belvárosban is tiszteletüket tették. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az utazást szülinapok, névnapok, és sikeres doktori védések terhelték, akkor nem kell hosszan magyarázni, miért telt jó hangulatban ez pár nap keleti szomszédunknál.

A Glied Viktor (oktató, Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszék) által szervezett út fő célja azonban mégis Verespatak (Rosia Montana) volt. A nagyjából 2600 fős település ősidők óta lakott, köszönhetően az azt körülölelő hegyek nemesfémtartalmának. A rómaiak Alburnus Maior néven ismerték a helyet, és bőszen bányászták ki belőle az aranyat, a bányamúzeum helyi embere szerint évente tonnaszámra, amit azért mi – összeadva, szorozva, osztva, az akkori technikai tudást és kapacitást ismeretlen tényezőnek véve – erős forráskritikával kezelnénk. A falu tehát jelentős történelmi örökséggel rendelkezik, a római kori vár és bányák többek között a román öndefiníciónak is fontos kellékei.

Amiért ez a kistelepülés a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került, az a verespataki négy hegy mélyében található: nagyjából 300 tonna arany és 1600 tonna ezüst, a többi nemes- és színesfémekről nem is ejtve szót. Hogy 300 tonna arany mennyire sok? Hát nagyon. Az aranypiac.hu-t segítségül hívva mai árfolyamon ez a kb. 3200 milliárd forintnyi arany.

Ezt szeretné a Rosia Montana Gold Company – RMGC (a cégről még később lesz szó) a földfelszín felett látni minél hamarabb. A kitermelés – ha a beruházás megkapja a szükséges engedélyeket – a következőképpen folyna: napi egy tonna (!) dinamit felhasználásával felrobbantanák a már említett négy hegyet, az így keletkezett törmelékből és földből pedig ciános eljárással oldanák ki a hasznos fémeket. Ehhez a jelenleg egész Európában felhasznált bányacián tizenháromszorosát akarják itt, egy pár négyzetkilométeres területen ellőni.

Ez eddig tiszta sor, az arany kitermelődik, a cég boldog, a román gyerekek meg majd télen is aranyrögökkel hógolyóznak. De miért hisztiznek megint ezek a magukat zöldnek kikiáltó hipszterek, akik szédülnek, ha ki kell lépni a belvárosból?

Például azért, mert a négy felrobbantani kívánt hegyből kettő műemlékvédelem alatt áll, és jelenleg az egész román parlament azon dolgozik, hogy ezt a törvényi lehetetlenséget valahogy megkerülhesse.

Meg például azért is, mert a napi egy tonna dinamit Verespatak minden épületét romba döntené, templomostól, múzeumostól, lakóházastól.

Meg azért is, mert a kitermelés után keletkező, ciánnal szennyezett, óriási mennyiségű mérgező törmeléket egyszerűen a völgybe ömlesztenék, és az egészet egy 185 méter magas kőgáttal zárnák le.

Hogy a kölcsönhatások következtében keletkező hidrogén-cianid a második világháborúból ismert Zyklon-B gáz alapja? Nem fontos. Hogy az egész hegység alapja mészkő, amelybe az esőzésekkel beszivárog a ciánnal kevert zagy? Nem fontos. Hogy az amúgy por alakú hidrogén-cianidot bármikor felkaphatja a szél? Nem fontos. Ha a maximum látványelemnek jó kőgát egyszer átszakad, és a négy hegyből kitermelt, szennyezett törmelék megindul, akkor a 90 km-re lévő Tordát is elviszi? Mondtam már, hogy nem fontos?

Azt már tényleg csak dupla zárójelben jegyzem meg, hogy a még ott élő helyi lakosokat természetesen ki kellene telepíteni, „demokratikusan”, akaratuk ellenére.

Fentebb már ígértem, hogy a projektet elindító RMGC cégcsoportról is lesz szó. A céget egy kétes hátterű üzletember vezeti (állítólag alvilági tevékenységekből szerezte az indulótőkét, ezért is bolyongott a világban évekig). A vállalatnak papíron létező tulajdonosait két csoportra lehet osztani. Az egyik a román állam, melynek nominálisan 19%-os tulajdonrésze van, ennek viszont csak töredékét tette bele pénz formájában a cégbe, a többit a cég tulajdonosai hitelezték meg, tehát mintegy 40 milliárd euró értékben fekszik román államadósság ebben a befektetésben.

A tulajdonosok másik felét négy fantomcég adja: egy Hollandiában van bejegyezve, egy az Egyesült Királyságban, egy Barbadoson, egy pedig egy kétszobás torontói lakásban. A kanadai lakás azért volt fontos, mert a cég így kerülhetett a torontói tőzsdére, ahol az iszonyatos mennyiségű nemesfém sokak fantáziáját beindította. Ennek köszönhető, hogy bár még egyetlen csákányvágás sem történt, sőt, a cégnek valójában kitermelési engedélye sincs (hiszen egyrészt védett területekről van szó, másrészt a terület egyszerűen nem az övé tulajdonjogilag), mégis eddig félmilliárd eurót profitáltak a részvényekből. A cég tehát nagyon érdekesen működik, hiszen érdemi tevékenységet nem folytat (nem végez kitermelést, nem gyárt semmit), mégis többet költ reklámtevékenységre Romániában, mint a Coca-Cola.

Egy ilyen hatalmas ügy persze nem hagyja nyugton a politikusokat sem. Az RMGC számos formális módon köthető a román politika minden érdemi szereplőjéhez. Csak a példa kedvéért: az RMGC kampányait pontosan ugyanaz a cég végzi, amelyik a jelenlegi román államfő kampányáért volt felelős. Nem nehéz elképzelni, hogy pusztán humanitárius jelleggel a reklámcég olcsóbban dolgozik az államfőnek, aki pedig (szintén humanitárius jelleggel) tesz egy-két pozitív nyilatkozatot, ha éppen lefelé mennek az RMGC-részvények a torontói piacon.

A politikához kapcsolható az is, hogy Romániában a hatósági ellenőrzés nagyon alacsony színvonalú, köszönhető a még magyar szemmel nézve is hihetetlen szintű korrupciónak. A román közélet tisztaságát jól jellemzi, hogy az ország a 2007-es európai uniós csatlakozás óta nettó befizetője az Uniónak, tehát nem képes lehívni a rendelkezésre álló támogatásokat (összehasonlításképpen: hazánk 2004-2010 között több mint kétszer annyi pénzt vett ki a közösből, mint amennyit belerakott, pedig azért korrupció terén mi sem vagyunk egy Svédország).

Végezetül annyit lehet elmondani, hogy egyelőre rengeteg a kérdőjel. Lehet, hogy érdemi kitermelés sosem lesz, hiszen látjuk, hogy a tőzsdei lufi fújása is ötszázmillió eurós hasznot hoz.

 

Ahogy Kovács Csongor, a helyi zöld ellenállás egyik vezetője mondta a kerekasztal-beszélgetésünk alkalmával: nem a bányászattal van gond. Nem azzal van gond, hogy valaki ki akarja termelni ezt a temérdek aranyat és ezüstöt. A gond a módszerekkel és a lehetséges következményekkel van. Azzal, hogy senki nem tudja megmondani, hogy átszakad-e a gát, és annak mi lesz a következménye? Hogy a cián meddig jut majd el a földbe szivárogva, a szél által fújva vagy a vízbe kerülve? Hogy mégis mennyit profitál majd ebből a román állam, és ami talán fontosabb, a román lakosság?

És hogy ez nekünk, magyaroknak, pécsieknek, miért fontos? Mert ahogy a folyók, a hegyek, vagy a szél nem állnak meg a határon, úgy a cián sem fog. Ugyanúgy, ahogy kétezerben, a nagybányai katasztrófát követően sem állt meg. Akkor, a gátszakadás másnapján már nem is létezett a felelőssé tehető vállalat, így a magyar állam kereken nulla forint kártérítést tudott behajtani a Szamos és a Tisza tönkretételéért. És nem kell nagy tudás ahhoz, hogy belássuk, Barbadoson is nehéz lesz majd érdeket érvényesíteni.