Sípok rengetegében

Noha igencsak elharapódzott a munkanélküliség hazánkban, érdekes módon bizonyos szakmák – főképp a fizikai erőkifejtést igénylő foglalkozások – szép lassan teljesen eltűnnek. Hosszú sora van a kihalófélben lévő szakmáknak, ezúttal az orgonaépítői mesterséget vesszük górcső alá.

Vajon miért tűnik jobb lehetőségnek sok pályaválasztás előtt álló fiatalnak az, hogy éveken át koptassák valamilyen egyetem vagy főiskola padjait a későbbiekben a munkaerőpiacon értéktelennek bizonyuló diplomáért? Mindeközben nagy múltra visszatekintő foglalkozások merülnek feledésbe, a minőségi megoldások helyét pedig a silány, ám olcsó változatok veszik át.

Még egy olyan, szerepében helyettesíthetetlennek tűnő hangszer is veszélyben van, mint az orgona. „Több száz templom épült az elmúlt húsz évben, viszont az új építész-generációból nagyon kevés az, akinek fogalma van az orgonákról. Olyan kórusokat terveznek, amelyeken sem statikailag, sem látvány szempontjából nem fér el egy ilyen szerkezet. Már a templom megtervezésekor eldől az, hogy csak egy digitális hangszerpótlékot lehet majd oda bevarázsolni” – részletezte szakmája egyik nagy problémáját Budavári Attila, a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra Kft. egyik vezetője. Munkának azonban szerencsére így sincsenek híján: jelenleg például telephelyük számos termét a budapesti Mátyás templom nagyorgonájának sípjai foglalják el, melyeket itt dolgoznak teljesen át.

Vannak tehát megbízások, ám egyre gyakrabban idegen országokból. „Munkáink 65-70%-ában külföldi megrendelésre készítünk különböző részeket. Ezek a felkérések orgonaépítő cégektől érkeznek, melyek vagy tudás, vagy idő hiányában hozzánk fordulnak segítségért, hogy gyártsunk az ő hangszereikhez klaviatúrát, fa- vagy fémsípot, komplett szélládákat, speciális elemeket” – árulta el az orgonaépítő mester. Néha még az is előfordul, hogy egy teljes szerkezetet építenek, cégük nevét azonban a megrendelők sehol sem tüntetik fel.

Ahhoz, hogy valakiből orgonaépítő legyen, mindenekelőtt elhivatottságra van szükség. A munka ugyanis mindennek nevezhető, csak könnyűnek nem: a pályakezdőknek meg kell birkózniuk a hideg templomokkal és az alacsony fizetéssel. Sokan ezért a könnyebbnek tűnő megoldást választják, és más útra lépnek – például a szolgáltatói szektorban keresnek maguknak állást taxisként, zöldségesként. Évente két-három ember végez a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémia szakirányán, közülük azonban jó, ha egy marad ténylegesen a szakmában.

A tanulási folyamat hosszú: az érettségi megszerzése után lehet jelentkezni a hároméves képzésre. Ezek után még minimum öt év gyakorlat szükséges ahhoz, hogy az illető letehesse a mestervizsgát. Budavári Attila szerint viszont akárcsak a jó pap esetében, aki holtáig tanul, egy jó hangszerkészítőnek is folyamatosan nyomon kell követnie az újításokat, friss adatokat.

Orgonaépítői tanulmányai második évében jár Pickl Theodor, aki az iskola mellett a pécsi manufaktúrában dolgozik. A jogi egyetemen sikeresen teljesített első éve után döntött úgy, hogy inkább olyan szakmát választ, melyet szenvedéllyel űzhet. „Imádom a zenét. Ha pedig profin nem is tudok játszani, legalább hangszert adhatok a zenészek kezébe” – így a fiú. Döntését nem kísérte üdvrivalgás a családjában: felmenői között számos jogász található. Ennek ellenére jelentkezett tanulónak a pécsi műhelybe, majd két hét próbamunka után akadémiai keretek között is megkezdte a képzést. „Ezt a szakmát nem lehet megunni; minden orgona más, nincs két egyforma.”

A mai fiatalsággal elsősorban azt kellene megértetni: nem az a fontos, hogy mi a végzettségük – az maximum egy papír. Az igazán lényeges dolog az, hogy hivatást válasszanak. Mert ha már a képzés során jelentkezik az unalom és a fásultság, a dolgos hétköznapok során sem lesz ez másként.