Rossz versek: ebben is VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Aki valamelyest tájékozott a 21. századi magyar filmekkel kapcsolatban, az bizonyára találkozott már Reisz Gábor nevével. A rendező a  négy évvel ezelőtti VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjével hívta fel magára a figyelmet. Az alkotás körül valóságos kultusz alakult ki.

A kiemelkedően pozitív fogadtatás oka talán az volt, hogy az elsőfilmes rendező úgy nyúlt egy mára már elcsépelt témához — a fiatal értelmiség kapunyitási pánikja — hogy egy teljesen új filmnyelvvel állt elő, ezáltal sokkal közelebb hozta célközönségéhez azt, aminek a bemutatására vállalkozott: az útkeresés folyamatát. Nem csoda hát, hogy a rendező második alkotását, a Rossz verseket már bejelentésétől fogva nagy érdeklődés övezte.

Hetekkel a vetítés előtt foglaltam magamnak helyet a moziba. Körülbelül olyan lelkesedéssel vártam a Rossz verseket, mintha végre egy normális Pókember-film került volna vászonra.

Néhányan a VAN folytatásának tekintik, ugyanis egyes szegmensek valóban hasonlóságot mutatnak. Gondolok itt arra, hogy ismét egy személyes ihletésű filmről van szó, aminek főszereplője egy lelki válságban szenvedő férfi. Emellett több olyan színész is van, aki mindkettőben szerepel, de akár a végtelen hosszúságú telefonkábel vissza-visszatérése is hasonló asszociációkat szülhet.

A fotó forrása: index.hu

Fontos azonban, hogy míg a VAN kizárólag a jelenben mozog, addig a Rossz versek a múltba való visszatekintésekből táplálkozik. A főszereplő, a harminchárom éves Merthner Tamás — akit maga Reisz Gábor alakít a múltban keresi kisiklott életének okát. Visszaemlékezik a hét (Prukner Barnabás), tizennégy (Prukner Mátyás) és tizennyolc éves (Seres Donát) önmagára, hogy megválaszolja az örök kérdést: „Hol csesződött el minden?”. A múlt hol klasszikus flashback, hol pedig erőteljesen szubjektív, már-már szürreálisba hajló formában jelenik meg. Az idősíkok vágások segítségével csúsznak egymásba: egyik pillanatban még egy szobában vagyunk a felnőtt Tamással, a következőben már tizennégy éves önmaga veti magát az úszómedencébe.

Tomi furcsán szemléli a világot és a néző szinte teljes betekintést kap az elméjébe. Sosem tudhatjuk, hogy a valóságot látjuk, vagy egy fikcionalizált, eltúlzott képet. Bár a filmben elsősorban Reisz énjeinek lelki kivetülését kapjuk, a közönség könnyed egyszerűséggel tud azonosulni a főhőssel. Beszélhetünk akár az egyik kulcsszereplőről, Tamás számítástechnika-tanárnőjéről, aki visszaidézi bennünk a saját mumustanárunkat, akitől még a szőr is felállt a hátunkon, ha meghallottuk cipőjének jellegzetes kopogását.

A film nem szűkölködik humorban sem. Az iróniát erősíti, hogy az elénk vetített mozgóképet az emlékezés tulajdonságaival ruházták fel: sosem tudhatjuk, hogy mikor szakad meg a gondolatmenetünk, vagy azt, hogy mikor ékelődnek be tökéletesen oda nem illő dolgok a visszatekintésünkbe. Tehát ne lepődjünk meg, ha egy indokolatlan Sztálin jelenik meg a vásznon, vagy egy, a magyar telenovella gyöngyszemét, a Szomszédokat idéző részletet  látunk.

Aki egy tipikus hollywoodi filmet szeretne megnézni hősökkel, happy enddel és egyéb klisével, az még most váltassa vissza a jegyét, vagy cserélje el a Mary Poppinsra. Ugyanis a Rossz versek egy obszcén kifejezésekkel tarkított önéletrajzi ihletésű alkotás, ami egy férfi komoly, humoros és egyszerre zavarbaejtő elgondolásai alapján vizsgálja saját és országa pszichéjét különböző korszakokban. Ne is számítsunk arra, hogy a befejezés lezár minden szálat, a film vége pont annyira nyitott marad, mint a Tudásközpont vizsgaidőszakban.

A Rossz versekből nem fogsz választ kapni a benned kavargó kérdésekre. Az történik, hogy megnézed, talán megérted, és több kérdés lesz benned, mint ami eddig volt. Csak gondoljunk bele, milyen helyzetet szülne, ha egy nyilvános wc-ben megjelenne előttünk három különböző életkorú fiatalkori énünk? Büszkén viselnék azt, aki lett belőlünk, vagy Merthner Tamáshoz hasonlóan nekünk is kellene egy jól irányzott hasba rúgás, amitől észhez térünk?