Rocksztár vagy Tanár Úr?

Az ország túlnyomó részén Beck Zoli neve összeforrt a 30Y zenekarral. Pécsett azonban akadnak olyan fiatalok, akik számára elsősorban a bölcsészkar romológia szakján oktató tanár. A tudósember énekessel arról beszélgettünk, hogyan fér meg egymás mellett egyetem és zenélés, és mi a véleménye választott tudományágáról, a romológiáról. 

Pécsi Bölcsész: Sok koncertetek lesz mostanában. Mennyi időd jut az egyetemi ügyekkel foglalkozni?

Beck Zoli.: Valamennyi kell, hogy jusson. Most végzem a disszertációmon az utolsó simításokat. Ez úgy néz ki, hogy csütörtök, péntek, szombatonként koncertezünk, és hétfő, kedd, szerdán éjjel írom a disszertációmat.

Ez már csúszik egy ideje, nem?

Húzódik egy ideje, de nemrégfejeztük be a lemezt, előtte nyáron már egy picit pötyögtettem, nézegettem, hogy áll a dolog, elkezdtem egy-egy fejezetét a dolgozatnak. A lemez elkészülése után, október elején tudtam nekiállni komolyabban a szövegnek.

Mi ennek a témája?

A témája a romológia mint olyan...

Ez elég tág fogalom...

Tág, de tisztázatlan fogalom. Arra gondoltam, ráférne a terminusra vagy inkább diskurzusra, hogy magyarázzuk a jelentéseit. Hogy diszkurzív módon is jelen legyen, ne csak úgy, hogy van, de valójában sosem próbáltuk meg definiálni, mit jelent. A dolgozat alapgondolata, hogy felforgató és kritikai pozícióból romológiát dekonstruáljon

Felvetődik a kérdés, ha nincs megfogalmazva, hogy mi is az a romológia, akkor azok, akik romológia szakra jelentkeznek, pontosan mire jelentkeznek?

Ha belegondolsz, azok, akik 300 évvel ezelőtt filozófia fakultásra jelentkeztek, azokban szintén felvetődött a kérdés, hogy végülis mire jelentkeznek. Fichte és Schelling vitájából kiderül, hogy Fichte maga nem is nevezte a filozófiát filozófiának, hanem később a tanítványa, Schelling az, aki próbálja megvédeni a filozófiát, mint nevet- az emberi gondolkodásról szóló diskurzus neveként. 100 évvel ezelőtt, aki szociológiára jelentkezett, az nem tudta mire jelentkezik. Nem volt még a szociológia a maga kanonizációjában kidolgozva, ahogyan ma, mégis valamilyen módon létrejött. Vagy aki 30 évvel ezelőtt kulturális antropológusnak készült, az nem tudta - még talán máig sem -, hogy mire jelentkezik. Gondolj Geertz híres mondatára, hogy a kulturális antroplógia az, amit a kulturális antropológusok művelnek. Végtére is nagyon sok ilyen megfoghatatlan vagy megragadhatatlan diskurzus van. Úgyhogy a romológia is ebben a cipőben járt. Elérkezett az a tudománytörténeti pillanat, amikor fel kell tenni a kérdést, mi a romológia, és erre válaszokat kell nyerni. Úgyhogy Geertz után szabadon a romológia az, amit a romológusok művelnek.

A zenelés mellett nem szorul-e háttérbe az egyetem, vagy nem szorul-e valamelyik mindig háttérbe a kettő közül?

Mindig háttérbe szorul és mindig az egyetem. Ha identifikálni akarom magam, akkor az önazonosságom inkább a 30Y, és nem az, hogy egyetemi tanársegéd vagyok. Az egy fontos része az életemnek. Ha azt kérdezed, mi az éltető elem, hogy ilyen patetikus legyek, akkor az biztosan a 30Y. Más kérdés,hogy jó gondolkodni másféle dolgokról is. Nem szeretnék csak a zenébe bezárkózni,az egyetem jó teret ad arra, hogy szabadon gondolkodj arról, ami érdekel.

Szeretnél továbbra is tanítani? Ez inkább távlati terved, mint a zenekar?

Hazudnék magamnak, ha azt mondanám, hogy nem izgatnak az egyetemi dolgaim. De nem karrier, nem előmenetel szempontjából. A PhD sem valamiféle presztízskérdés. Egyszerűen vannak dolgok, amiknek eljön az ideje. A zenekarban sem az a kérdés, hogy hány lemezes leszel, hanem elérkezik az idő, amikor úgy gondolod, meg kell csinálni.

Továbblépni..

Igen, és akkor lemezt csinálsz. Az, hogy kívülről ez hogyan működik, annyira nem izgat Az egyetemmel is ez a helyzet: nem izgatnak kívülről ezek a dolgok, de van egy szabályozó rendszer, amit teljes egészében nem tudsz felrúgni. Azért amennyire lehet, szívesen felforgatom. Szeretnék a leginkább korszerű módon gondolkodni valamiről. Ha valahol parát érzek, akkor nem tudom megállni szó nélkül. Tulajdonképpen ez az egyetem.

Az írásaid is ezeket a lyukakat próbálják kitölteni. Most jut időd publikálni valamit?

Az utolsó nagy munkámat most zártuk le, mármint a PhD-n kívüli nagy munkát, ami viszonylag nagy munka azért. A S.A.L. projektben, a Society And Life projektben dolgoztunk három évet, 2006-tól. Ez egy csomó európai egyetem közös projektje volt. Éppen ezen a héten van a lezárása, úgyhogy valamennyi időm van ezekre. Ebben az évben keveset írtam, viszont szerkesztek egy könyvsorozatot, egy másik könyvsorozatba besegítek. Forray R. Katalin vezetésével, Böhm Gábor barátommal voltunk az alkotó szerkesztői a magyarországi cigány-roma közösségekről szóló tanulmánykötetnek.

Régebben szerkesztetted a Gipsy Studies-t és a Wislocki Szakkollégium kiadványait.

A Gipsy Studies továbbra is van, idén is jelent meg kötete ennek a sorozatnak. Egy kicsit átalakítottuk a sorozatot, és az arculatát is, jövőre is jelennek meg kötetek. Arra odafigyelünk, hogy évente egy-egy kötete ki tudjon jönni. A szakkollégiumi sorozat átalakult. Az első öt vagy hat számot szerkesztettem én azzal, hogy a hallgatóink előbb-utóbb átvegyék ezt a feladatot - nyilván egy szakkollégiumi folyóirat szerkesztése nem okatói feladat kell, hogy legyen előbb-utóbb, hanem a hallgatók feladata. A legutóbbi lapszám már hallgatói szerkesztésben jött ki, a hallgatók megcsinálják maguknak, úgyhogy nem kellek - ez jó.

Egy-két éve belepillantottam egy írásodba, elég komoly szakszövegnek tűnt...

A látszatra szoktam adni...

...foglalkozol azzal, hogy olyan szövegeket írj, amelyekhez talán nagyobb olvasóréteg is közel tudna kerülni? Nem is az, hogy közérthetőbb, mert nem a megfelelő szó, de valahol mégis erről van szó...

A kurzusaim viszonylag közérthetőek, hozzáférhetőek, persze nagyon szűk közönség számára, mert olyan sok embert nem érdekel ez a téma. Ez a fajta népművelői attitűd nem nagyon van bennem, a gondolkodásban a gondolkodás részét élvezem leginkább. Az írásban az írást élvezem leginkább, és nem nagyon szeretem magam bármilyen módon korlátozni. Kicsit bonyolultan, inkább sűrűn írok. Kálmánchelyi tanár úr nagyon pontosan megfogalmazta, amikor az eddigi egyetlen könyvem lektora volt. Azt mondta, sűrű a szöveg és emiatt nehéz - igaza volt ebben. Próbáltam megmagyarázni, miért történik ez – mármint magamnak legalább. Valószínűleg azért, mert kell egy bizonyos bölcsesség vagy a témától való távolság ahhoz, hogy az ember egyszerűen írjon. Nekem ez a bölcsesség nincs meg, tehát én nem vagyok elég bölcs ehhez. Ezért van, hogy nagyon sűrűn írok.

Koncentráltabban...

Nincs meg az a fajta magabiztosságom, ami ahhoz kell, hogy egyszerű mondatokat írjak. Ha bölcs leszek egyszer, akkor írok egyszerű mondatokat. Inkább azért tűnik furának a szöveg, mert nagyon erőteljesen viseli magán a gondolkodás folyamatosságát. Az elgondolás ott bomlik ki magában az írásban. Nem egy készen kapottdolog, amit aztán csak rögzítesz.

Akkor Hamvas Béla ezek szerint nem volt bölcs? Ő is nagyon koncentráltan ír, tele vannak a mondatai nevekkel és mindenfelé szétágazó utalásokkal, ami nagyon nehézkessé tudja tenni a szövegét. Legalábbis ha az ember tényleg bele akar menni, akkor nehéz.

Aha, nem tudom, nem vagyok Hamvas Bélában nagyon otthon. Ha megnézed ahogy a Bacsó vagy a Kálmánchelyi ír, akkor azt találod, hogy ezek nagyon egyszerű szövegek, nagyon köznyelviek. A Bacsó szövegei kifejezetten rövidek, 6-8 oldalas szövegek, mégis azt érzed, hogy valami nagyszerű dolog történik veled, amikor elolvasod. Kell ez a fajta távolság, a tudásaiddal való viszonylag biztos bánás. Bennem a bizonytalanság van meg folyamatosan, inkább a gondolkodásmódom jelenik meg a szövegben, nem pedig valamiféle letisztázottság. Hogy odáig hogyan lehet eljutni, azt nagyjából sejtem, de sok eleme hiányzik belőlem. Nyilván az életemből is hiányzik. Én sokkal inkább vagyok kampányszerű az irodalomban, mint következetes és folytonos.

Vannak bizonyos intervallumaim, amikor tudok dolgozni, és máskor meg egyáltalán nem tudok, ebből aztán az adódik, hogy sűrűk lesznek a szövegek, nincs idejük újra és újra átgondolódni. A másik, hogy nagyon sok elem hiányzik a tudásomból, amik engem magamat is nagyon zavarnak. Van bennem néha egy olyan Pannónia sajt-élmény, hogy egy csomó lyuk van, és azokat fölfedezed magadban. Például nem vagyok otthon Kantban, holott egy bölcsésztől alapvetően elvárható, hogy Kant az alapművei közé tartozzon, nekem meg nem, ez valahogy nem... Nagyon irigykedem a hermeneutákra, főleg a német műveltségűekre, akik olvasnak Gadamert, és Gadamer mondataiban hallják Kantot, én meg nem hallom bele a mondataiba Kantot. Kicsit másfajta módon ragadom meg ezeket a szövegeket. Az Igazság és módszer című könyv kapcsán azt vettem észre egyszer csak, hogy az egyik oldalon találkozom egy példában cigányokkal. Én itt meg is álltam. Nem az foglalkoztatott, ami valószínűleg a Gadamer szöveg lényegi tulajdonsága, hanem megálltam ennél a metaforánál, és ezt a metaforát próbáltam szétbontani. Próbálok ezekre az apró elemekre figyelni, újrakontextualizálni azokat, mert abban jó vagyok vagy jobb vagyok, mint abban, hogy átfogó módon az emberi gondolkodás térképében lássam.

Abba a típusba tartozol, aki visszaolvasva az írásait egy idő után átírja ezeket, vagy gondolkozol rajta, hogy esetleg átírd ezeket, vagy inkább tartod azt, hogy ez pillanatnyi dolog, ami akkor voltál, amin akkor gondolkodtál, és ezért inkább nem nyúlsz hozzá?

Nem gondolom az írásaimat a saját reprezentációmnak, emiatt szívesen megsértem magam, szóval a fene tudja. Nem vagyok Illyés Gyula, aki minden megjelenésnél átírja a verseit. Mindig elégedetlen volt valamivel, vagy mindig másképp gondolta aktuálisan. De bele-bele szoktam nyúlkálni a szövegeimbe, ha alkalomadtán újra kell őket írni, vagy hasonló témában dolgozom. A disszertációm harmadik fejezetének egy jelentős része már különböző módokon megjelent. Nyilván nem tudok mindig újakat kitalálni. Aztán komolyan revideálnom kellett bizonyos elképzeléseimet. Többet olvasol, másfajta dolgokat látsz, átalakulnak a fejedben dolgok, másként kezdesz róla gondolkodni. Felfigyelsz a saját naivitásaidra, amik az első szövegekben benne voltak, és azokat kis meghökkenéssel olvasod újra. De alapvetően engem untatnak a saját szövegeim. Mostani jelen állapotomban hihetetlenül unom újraolvasni többszázadszorra a fejezeteket. Tegnap például nem tudtam magam rávenni arra, hogy nekiálljak újraolvasni az egyik fejezetet. Itt ültem a gép előtt és láttam, hogy 70 oldal, 150 000 karakter, le kéne ülnöd, végig kellene olvasnod értő módon a saját szövegedet. Közben végig kellene javítgatnod, hivatkozásokkal kiegészíteni, megtalálni a logikai buktatókat, stilárisan rendbe rakni. Egyszerre bírálónak, átírónak és szöveggondozónak lenni a saját szöveged mellett, amit amúgy unsz, mint a rosseb... Minden szófordulatodra ráismersz. Három oldalig jutottam, és úgy döntöttem, ezt nem olvasom ma el.

Találtam egy rövidebb interjút az interneten, amiben ilyen szavak hangzottak el mint rüh, bélféreg, alkohol. Ezek egy tankönyvben jelentek meg a cigánysággal kapcsolatban. Azóta változott az, hogy ilyen módon közelítik meg a cigányságot vagy a tankönyvek megragadtak ezen a ponton?

Nem tudom, azok elég sarkos és szélsőséges példák voltak arra vonatkozóan, hogy lássuk, hogy amit a többségi, hatalmi olvasat elgondol a saját narratívájában a cigányságról, az nincsen. Ha azt kérdezed, eljutottak-e odáig bármilyen szövegek a cigánysággal kapcsolatban, hogy reflektív viszonyba kerüljenek a saját beszédpozíciójukkal, akkor az az egyszerű válaszom, hogy nem. Talán éppen azért gondolom aktuálisnak azt, hogy a romológiáról valamilyen módon meg kéne nyilatkozni. A szövegek legtöbbje továbbra is hatalmi pozícióból beszéli el a maga cigányságát vagy a maga romaságát, és ezzel alapvetően az a probléma, hogy olyanok válnak immanens részévé a cigánynak, amelyek egyáltalán nem tartoznak hozzá, mert nem etnikus kérdések. Nagyon erősen etnicizálunk egy csomó kérdést. A mai társadalom hétköznapjaiban, a napi hírekben és bulvárban folyamatosan azt találjuk, hogy etnicizálunk olyan kérdéseket, amelyeknek nem etnikai kérdésekként kellene felmerülnie.

Például a szegénységet mindig etnikai dimenzóba olvassuk bele, amiről nyilvánvaló, hogy a két dolog társadalmi komplexitásából adódóan összefügg, de mégsem etnikai kérdés az, hogy valaki szegény-e vagy sem. Miközben látjuk az átfedéseket. Vagy ennek a szélsőséges olvasatai a bűnözés kapcsán. Szintén átetnicizálódott bűnözésről van szó: bizonyos helyzetekben etniksi horizontba írjuk bele a bűnözést, más esetekben pedig nem írjuk bele. Mondjuk a nagy adócsalásokat sosem etnicizáljuk. A magyarok adót csalnak. Ellenben egy diszkóverekedésnél a cigányok verekednek, holott ott sem ez történik, ahogy a másik esetben sem. Ezekre rá kéne ismernie a társadalom szereplőinek, és ez nem történik meg.

A közbeszélgetésben látsz valamiféle változást a cigányokkal kapcsolatban? Változik-e a gondolkodás vagy ez egy állandó, kicsit megváltoztathatatlan dolog?

Nem hiszem, hogy megváltoztathatatlan, de az látható, hogy nem nagyon változik, nem nagyon mozdul el ez a gondolkodási stratégia. Az emberek szükségszerűen ragaszkodnak a saját szeterotípiáikhoz, ez valamilyen módon a saját énvédelmüket is jelenti. Nagyon nehéz rávenni arra embereket, AZ embert arra, hogy revideálja a saját elgondolásait. Mert ez egészen a saját személyiségéig hatol, és próbálja védeni ezt a személyiséget - ez egy viszonylag természetes cselekedet. Ahogyan a világot látjuk, berendezzük magunknak, azt nehezen engedjük el , mert ahogyan berendeztük, abban meg tudjuk találni magunkat, az okait és motivációit egy cselekedetnek. Hogyha ezt elkezdjük bolygatni, akkor az bennünk magunkban okoz zavart, és mi ettől a zavartól tartunk. Emiatt a zavar miatt ragaszkodunk inkább a saját jól megszokott világunkhoz, holott rá kéne jönni, hogy épp ez a zavar az izgalom! Hogy ez a jó abban, hogy gondolkodunk. Belátjuk azt, hogy a dolgok mindig nagyon sokféle nézőpontból olvashatók, nagyon sokféle módon mesélhetők el.

Gondolja Keruac stílusgyakorlatára, mikor a villamosutat százféleképpen mesélik el. Kilépve ebből a modernista stratégiából bátornak kellene lennünk. Be kellene látnunk, hogy történeteink vannak, hogy mi magunk is ilyen történetek vagyunk, és ezeket a történeteket mi szabadon és sokszor elmesélhetjük, és folyamatosan újra ki is találhatjuk. Ha ez a belátás megtörténik, ez a modernista stratégia leoffolódik, akkor onnantól jóval szabadabban tudunk bánni ezekkel a történetekkel. Egyelőre úgy érezzük, hogyha valamihez nem ragaszkodunk, amihez addig ragaszkodtunk, akkor köpönyegforgatók vagyunk, eláruljuk magunkat, kétszínűek vagyunk. Holott egyszerűen arról van szó, hogy másként meséljük a történetet, és ezt zavarnak képzeljük el. Ez a cigányokkal, romákkal kapcsolatos gondolkodásban is lecsapódik, de egy csomó minden másban is. Ez azért kerül felszínre, mert jelentős társadalmi konfliktushoz vezet, amiben hús-vér emberek a maguk hétköznapjaiban szenvedik el a következményeit. Ezért zavarób,b mint másfajta elgondolásokhoz való ragaszkodás. Csak kevésbé tűnik fel, mert kevesebb a szenvedő alanya. De a stratégia mégis ugyanaz. Na ebből írj mondatot!

Jelenthetne valami változást, ha több cigány irodalom kerülne be az alapfokú oktatásba? Akár általános iskolai, akár középiskolai tanulmányokba? Egyáltalán milyen irodalmak lehetnek, amik bekerülhetnek?

Az jelentene változást, ha a határhúzó gesztusaink elmozdulnának ebből az etnikai származási horizontból, máshová kerülnének a súlypontok. Mondok példákat,hogy... egyszerűen azt gondolom, hogy a cigány kultúra elemeinek oktatása, az társadalmi hasznosságát tekintve teljesen integrált módon történhetne meg leginkább. Ebbenel kellene választanunk két történetet: a cigány-roma gyerekek oktatása nem esik egybe a cigány-roma kultúra oktatásával. Ez két teljesen különböző diskurzus, hogy mi van a cigány gyerekekkel az iskolában, és az más kérdés, hogy mi van Bari Károllyal az irodalomtananyagban. Vagy Bari Károly költészetében. Általában össze szokták csúsztatni. Ott van cigány népismeretoktatás, ahol vannak cigány gyerekek. De alapvetően nem a cigány gyerekeknek van szüksége erre, hanem leginkább azoknak, akik nem tudnak a cigányságról semmit. Következésképpen csak sztereotípiákból építik fel ezt a nemtudásukat, és aztán ezt használják a felnőtt életük során is. Szóval egyrészról csak úgy tudom elképzelni, hogy ez egy integrációs gesztus.

Én magam ebben forradalmibb vagyok, kevésbé vagyok türelmes. Én nem jutalmaznék iskolákat azért, ha ezt teszik, hanem büntetnék iskolákat, ha nem teszik. Ez egy elég sarkos álláspont. Nyilván komoly társadalmi ellenállásba ütközne, de nem vagyok politikus, nem kell ezzel számolnom, nem kell rettegnem a választási sikertelenségtől. Hogy mondjak egy konzekvens példát, ha az iskolában tanítják a balladát, mint műfajt, akkor ha azt mondom tanítsanak cigány balladát is, akkor a következőképpen tanítják a legtöbb esetben... adja magát, mert ilyen az olvasásunk: megtanítjuk a magyar népballada és a cigány népballada sajátosságait, és összehasonlítjuk őket. Tehát húztunk egy etnikai határt, miközben műfaji határokat kellene húznunk. Helyette azt kéne tanítani, hogy megtanítjuk a népballadát – a cigányt és a magyart -, és megtanítjuka műballadát, mondjuk Aranyét, és megmutatjuk a műballada és a népballada közötti különbséget. Ebben a pillanatban ez nem egy osztályfőnöki óra, hogy gyerekek, szeressük a cigányokat, gyerekek, miért nem szeretik az emberek... Ez nem egy osztályfőnöki óra témája kell, hogy legyen. Egyszerűen ilyen módon kellene evidensen bekerülnie a tananyagba, és a határokat nem egy etnikus határon meghúzni, hanem valahol inkább az adott diskurzusnak megfelelő módon. Lássuk be, nem az irodalmiság adekvát módján húznak határt a cigány és a magyar népballada közé! Sokkal adekvátabb műfajtörténeti szempontból, ha a népballada és a műballada közé húznánk a határt. Innentől fogva már nem is lenne para. Valószínűleg ezt kéne végigvinni.

Ugyanígy, ahogy illene rákérdezni a cigány figurájára a magyar irodalomban, amivel szintén nem számolnak soha. Ha emlékszel a tanulmányaidra, jó sok olyan szöveget tanulunk, ahol a cigány megjelenik metaforaként vagy bármilyen módon: Nagyidai cigányok, az Egri csillagok Sárközije, a Kincskereső kisködmön bárócigánya, a Cigány a siralomházban vagy A vén cigány, Vörösmarty vagy Babits, tehát sokféle cigányfiguránk van. De valahogy nem emlékszem arra, hogy az irodalomórákon ezzel a cigánnyal foglalkoztunk volna, hogy rákérdeztünk volna, vagy akartunk volna vele valamit kezdeni. Helyette inkább elhallgattuk, egy kicsit úgy csináltunk, mintha nem is lenne, megpróbáltuk nem feltölteni jelentésekkel.

Nincsenek ezek a karakterek eleve tipizálva?

Vannak, de még azt se hagyták, hogy erre ráismerjünk. Még arról sem beszéltünk, hogy ismerjünk rá a típusra, tipikus karakterre. Nézzük meg, hogy az irodalom milyen módon csinálja meg a maga cigányait! Miféle cigányok? Hogyan telítődik ez fel jelentéssel? Inkább hagyjuk azt, hogy látens módon megerősítse minden ilyen gesztus azokat a sztereotípiákat, amiket használunk. Rábólintunk erre a vén cigányra, nem lépünk vele tovább, hanem egyszerűen csak megállapodunk abban, hogy hát hiába, a cigányoknak vérében van a zene. Ezt sem mondjuk ki persze, csak látens módon ott ülepszik a saját sztereotípiahalmunkban. És így tovább: a Cigány a siralomházban – hát persze, a cigányok szegények; és ülepszik bennünk tovább... a Sárközi cigány cselességében, rafináltságában a cigányok ravaszságát, ügyességét ismerjük fel, de nem mondjuk ki, mert attól félünk. Félünk ezt megfogalmazni, félünk attól, hogy azt mondjuk, Gárdonyi cigányképe az ilyen...

Sokak számára probléma már a megnevezés is. Hogy romaként vagy cigányként nevezzék-e inkább őket. Te mit gondolsz erről, melyik inkább elfogadható? Melyik sértő? Mert leginkább politikailag korrektek akarnak maradni, sokan nem merik használni a cigány szót, miközben sok olyan cigánnyal találkoztam, aki azt várja el, hogy őket igenis cigánynak nevezzük.

Ebben soha nem lesz konszenzus. Talán nem is kell, hogy legyen. Az elnevezésben, bármelyiket is használjuk, továbbra is a hatalmi pozíció homogenizáló aktusa van benne. Erre mondhatnánk, hogy a „roma” szóban nem, mert az a saját belső elnevezés (bára belső elnevezéseket jobban követi, a „rom” –férfi elnevezést a lovári nyelvben, a romaniban mindenhol). Persze tudjuk ezeket a nagy romológiai közhelyeket, hogy a beások magukat nem nevezik „rom”-nak. Azt is tudjuk, hogy a „roma” végülis helytelen kifejezés, mert a „rom” többesszáma, ezért aztán a „roma férfi” önmagában is elég furcsa, mert „férfiak férfi”-t jelent szabad fordításban. De a La Manche csatornán sem ijedünk meg, mégis kimondjuk a La Manche-t meg a csatornát is...

...champion gomba és társai...

...a champion gombát is örömmel mondjuk, ezekkel elvagyunk. Alapvetően mindegyik abból a homogenizáló aktusból indul ki, hogy meg lehet fogalmazni valamit. Hogy egységesen gondolható el egy nagyon is tagolt, kulturálisan nagyon különböző közösség. Ha úgy tetszik, azt képzelem, hogy a roma is és a cigány is, mint megnevezés, egy elképzelt közösségre vonatkozik. Egy olyan közösségre, amelyik nincs. Ellenben egy olyan közösségre, amellyel viszont folyamatosan mégis számolunk a saját gondolkodásunkban. Szerintem egyik sem korrekt, de mindegyik használódik, és bizonyos helyzetekben kell is. A kérdés ott van, hogy az aktuális használati értéken használódik-e a megnevezés. Amikor használjuk, akkor a használatbavételt minden alkalommal valamilyen módon tisztáznunk vagy értelmeznünk kell, különben nem tudjuk jól használni.

Szükség van ezekre a megnevezésekre csak azért, hogy megnevezhessünk valamit?

Igen, mert be kell látnunk a saját megnevezéseink korlátait. Sok mindent megnevezünk, amiről nem tudunk. A névadás gesztusa mindig megtörténik, és ahonnan elnevezünk valamit, annak mindig van egy pozíciója. Az az alapvető kérdés, hogy a homogenizálásnak van-e aktuálisan érvényessége vagy nincsen. Amennyiben van, szerintem az elnevezés már kevésbé hangsúlyos kérdés. Vannak helyzetek, amikor ezt a homogenizáló aktus önmagában is feleslegessé válik. Olyankor viszont nem szabad homogenizálni, következésképp az elnevezés is felesleges. Vannak más helyzetek, amikor viszont érdemes ezt a fajta aktust megtenni. Alapvetően ez mindig viszonyrendszerekben derül ki és tényleges példákban. Egy etnikus alapkonfliktus esetében, mondjuk egy diszkriminációs ügyben, amikor a munkahelyen nem vesznek fel valakit azért, mert cigány származásúnak gondolják el, mert hagyományos értelemben véve ráismerhetően romavezetékneve van. Mikor telefonál, és bemutatkozik Kolompárként vagy Orsósként, azt mondják neki, hogy betelt a hely. Vagy nem engednek be egy embert a falu kocsmájába, azért, mert cigány. Ezekben az esetekben nyilván van egy homogenizáló értéke annak, ahogy beszélünk erről a helyzetről. De akkor is látjuk, hogy csak abban az esetben homogenizálunk, ha a többséggel kerül viszonyba, ami önmagában is ezt a homogenizáló aktust gyakorolja. Ilyen esetekben érvényesen használnod kell valamelyik kifejezést, más esetekben meg nem.

Egyébként a szintók sem szeretik, ha romának hívják őket. Itten úgy hívják őket leginkább, hogy német cigányok. Legtöbbjük mutatványosként ismert Magyarországon, a romani nyelv valamelyik nyelvjárását beszélő közösségek leginkább német nyelvterületen. Még lehetne sorolni tovább: akelderások sem nagyon nevezik magukat romának Párizs környékén. Nem is tudom pontosan, utána kellene nézni, Patrick Williams-t meg kell kérdezni, hogy hogyan van ez. Vagy a traveller elnevezésben szintén az van benne a nyugat-európai közösségek esetében, hogy inkább saját életformájuk, életstílusuk alapján neveződnek meg, és nem egy etnikus horizontba írodnak bele, mint a nevük is mutatja. Az érdekes persze, hogy a travellerek is beleíródnak a romákról szóló diskurzusba, ahol nem feltétlenül van szó egy származási kontextusról eleve.

Egy kicsit más téma... Találtam egy bejegyzést a Tomcat a blogján...

Igen, hallottunk róla..

...a Szenes című számotokkal „foglalkozik”. Lefiúbandáznak, plagizálással vádolnak titeket, főleg téged, mint szövegírót. A végén pedig azt írja, nem kell meglepődni, ha plagizálsz, hiszen köztudott, hogy romológiával foglalkozol. Mit szólsz ehhez a vádhoz? Megkerestek egyáltalán téged? Mert a végén van egy olyan mondat, hogy Te erre az egészre nem reagáltál...

Nem keresett meg senki, nem nagyon volt alkalmam reagálni. Másfelől nem is izgatott fel a kérdés. Az utolsó bekezdés világosan elárulja azt az ideológiai horizontot, amiből ez megfogalmazásra került, ami a modern nacionalizmus szélsőséges beszédmódját mutatja. Egyébként a modern nacionalizmus maga is ezzel a gondolkodási stratégiával él, ezt a fajta kizárólagosságot próbálja megszerezni magának. Egy szöveg beemelése egy másik szövegbe, az számára csak lopásként tud minősülni. Ehhez képest képzeld el, mit írna a Tomcat Esterházy Péterről, vagy mit írna egyáltalán a posztmodern szerzők legtöbbjéről, akik mind-mind a montázs és idézés technikáival élnek. Ez az egyik oldala ennek a történetnek.

Van bennük egy hit abban, hogy van eredetiség, hogy létezik az a kimondás, hogy valaki első, hogy létezik a tiszta forrás, hogy van valami originális. Ezekben a nemzeti nacionalista indulat hisz. Másképpen ezt a nemzeti közösséget nem tudná fönntartani. Azt, amelyről nyilván csak mítoszokat tud mondani. Mert különben mit csinál velük? Keblére tud ölelni tízmillió magyart? Na jó, tizenötöt, amennyit ő akar? Ismeri mindegyiket? Tud közösséget vállalni velük? Vagy helyette azt mondja, az a magyar aki... És ezzel már létrehozza azt a pozíciót, amelyben csak az magyar, aki a modernizmus kizárólagos stratégiáját építi fel, amit ő. Innentől nagyon könnyen ki lehet szorulni egy közösségből, hangsúlyozom, egy elképzelt közösségből. Ezért aztán egyfelől kritikai kérdése ennek a dolognak nincs. Ráadásul ha költőnek gondolnám magam, biztosan költő volnék, de hát én csak egy dalszövegíró vagyok, és természetesen nagyszerű közhelyeket is tudok írni. Refrénekben ütnek is mint az állat, nagyon viccesek is és jól lehet őket kiabálni. Azért szeretem megírni, mert akkor én jól tudom kiabálni ezt a „mindenki úgy nyal, ahogy nyalat” nagyszerű mondatot, amit azt hiszem hozzávetőlegesen negyedikes-ötödikes diákcsínyként a gyerekek elsütnek, padokra írkálnak fel vagy nevetgélnek rajta. Körülbelül ennyire lehet eredeti egy dal.

Ami meg a cigánysággal kapcsolatos sztorit jelenti, ami szerint nyilván lopok, hiszen a cigányokkal vagyok, és a cigányok köztudottan lopnak (valami ilyesmi nyilván ennek a logikája), az olyan, hogy egyszerűen használódik egy elképzelés, amiről eleddig végig beszéltünk. Aminek nyilvánvalóan nincsen semmilyen értelmezhetősége azon kívül, hogy nem ismeri fel a saját pozícióját, hanem igaznak gondol el valamit, ami a számára igazolást jelenthet. Hát körülbelül ennyi...