Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-)

Végre egy hiteles, felkavaró, elgondolkodtató, ráadásul abszolút komolyan vehető film tinikről, a nehézségeikről és az online zaklatásról. És hogy mindez még jobb legyen: magyar műremekről van szó. Schwechtje Mihály első egész estés játékfilmjének megnézését kötelezővé tenném. Korosztályra és nemre való tekintet nélkül mindenkinek.
 
A történet váza a következő: adott egy 16 éves, átlagos, ám mégis különleges lány, Eszter (Herr Szilvia), egy igazi menő fiú, az osztály hangadója, Beni (Rácz Dávid), az osztály peremén álló, a kortársai piszkálódását hősiesen viselő Peti (Vajda Kristóf) és a lányok bálványa, Csaba bácsi, az angoltanár (Polgár Csaba). Eddig teljesen kommersz a történet, ám elég hamar kiderül, mi is lesz itt a lényeg: Csaba bá’ elhagyja az iskolát és a családjával külföldre költözik. Eszter meglehetősen elkeseredik, egészen addig, amíg meg nem kapja a tanár csak neki szóló, személyes hangvételű e-mailjét. A levelezés rohamosan válik egyre komolyabbá, a tanár és volt diákja között Skype-on és chaten fenntartott, szexualitással átitatott viszony szövődik. Ettől a száltól jutunk el egy roppant izgalmas, fordulatokkal teli úton a végkifejletig, ami a cím alapján adja magát.
 
Valóban, a lezárás jól sejthető, azt azonban elárulhatom, hogy a film befejeződésével a történetnek koránt sincs vége, az elvarratlan szálak a moziteremből való kisétálás után még sokáig nem hagyják nyugodni a nézőt. 
A trailer alapján az online zaklatás hihetetlenül aktuális témája vonja leginkább magára a figyelmet. Az aktualitás önmagában még nem lenne elég, ám szerencsére Schwechtje rendkívül hitelesen, aprólékosan, természetesen mutatja be a helyzetet. Szereplői viselkedésmódja, párbeszédeik olyanok, amelyeket bármelyik iskolaudvaron elcsíphetnénk. És éppen ez az ábrázolásmód az, ami a székhez szögezi a nézőt. Nem lehet nem arra gondolni, hogy „Te jó ég, hiszen ez bármelyik fiatallal megtörténhet!” 
 
Nem mehetünk el szótlanul a képi megjelenítés kivitelezése mellett sem. Itt személyes kedvencem a chatelés megjelenítése: miközben a filmkockák töretlenül peregnek tovább, a képernyő két szélén élőben követhetjük az üzeneteket. A nézőpontváltások és az észrevétlen átmenetek egyaránt bennfentesként vezetik végig a közönséget a cselekmény vonalán úgy, hogy az egyes karakterek felé is van idő kitekinteni. Merthogy azokról is bőven van mit mondani: végre nem kell úgy éreznünk (mint sajnos sok hollywoodi alkotásnál), hogy a rendező végletesen fekete-fehérben látja a világot és szereplői csak jó vagy éppen velejéig romlott emberek. 
 
A film főhőse, Eszter személyében vizuálisan és szimbolikusan is remekül ötvöződik a serdülőknek az a sajátossága, hogy bár már nagyon szeretnének felnőttek lenni, valójában még korántsem szabadultak meg gyermeki énjüktől. A lila haj, a mintás, kislányos öltözet és a hatalmas macis telefontok feltűnően kontrasztba van állítva a sminkeléssel, a flörtöléssel és a bontakozó szexualitással. Ez a kettősség és az érzelmek hullámzása az, ami tulajdonképpen megadja a történet alapdinamikáját.
 
A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) egy olyan film, ami nem a bámulatos effektekkel, a drámai párbeszédekkel vagy a cukros, romantikus miliővel hívja fel magára a figyelmet. Ehelyett fog egy aktuális, nehezen feldolgozható, kényes témát és olyan módon tárja elénk, hogy a figyelmünket egy pillanatra sem engedi lankadni annak ellenére, hogy a befejezés nem kétséges. Nehezen emészthető alkotás ez; komoly szellemi munkával, jelenetről jelenetre kell gondolatban újra átrágnunk magunkat az egészen.