Pszichológiai tévhitek, második felvonás – A hazugságvizsgáló

Társadalmunk működésének kulcsa az az alapfeltevés, hogy az igazság előbbre való a hazugságnál. A legtöbb esetben ez így is van. Ha nem így lenne, emberi kapcsolataink sem lennének tartósak, a kereskedelem elhalna, és talán az anya-gyermek kapcsolat is szertefoszlana. Az őszinteség függésben tart minket, mert ha nincs igazság, azt megszenvedjük mi és a társadalom is. A hazugság leleplezése népszerű téma, épp ezért szeretném mihamarabb romba dönteni az ezzel kapcsolatos mítoszt, miszerint megbízhatunk a poligráfos vizsgálat eredményeiben.

Már az ókori hindu és kínai kultúrának is megvolt a „módszer” annak feltárására, melyik ember hazudik, vagy van vaj a füle mögött. Pontosabban rizs a szájában, mivel a Távol-Keleten 3000 évvel ezelőtt abban hittek, hogy a félelem gátolja a nyálelválasztást, így az illető némi rágcsálás után száraz formában köpi ki szája tartalmát, amennyiben füllent. William Marston 1920-ban inkább a systolés vérnyomásból (a systolés érték az a legnagyobb nyomás, amit a szívből kilökődő vér az erek falára kifejt) következtetett, ami igen közel áll a mai poligráf mechanizmusához.

Kevesek vannak tisztában vele, hogy mégis mi módon buktatja le egy gép a hazug embert. A poligráf három értéket mér, illetve ábrázolja azokat grafikonon: vérnyomást, légzést, illetve a bőr vezetőképességét. Az eljárás során az Összehasonlító Kérdések Tesztjét (CQT) alkalmazzák, amely az adott bűncselekmény részleteiről érdeklődik, illetve olyan kérdéseket is tartalmaz, melyek irreleváns hazugságokra próbálják rávenni az alanyt (pl.: Hazudott már élete során?). A releváns és irreleváns adatok összehasonlítása után a kísérletvezető dönt az illető sorsáról.

„Ez így jól hangzik, de miért nem működik?” – vetődhet fel joggal a kérdés. Több helytálló kritika is létezik, miszerint a poligráf idegességet és nem pedig hazugságot mér. Sajnos nem létezik a Pinokkió-válasz, tehát a lódításra egyedileg jellemző fiziológiai aktivitás. Ámde az, hogy a vizsgált személy ideges az eljárás során, nem meglepő. Noha a magas vérnyomás, szapora légzés és az izzadás jelezhet bűntudatot, ugyanakkor ezek okozója lehet megdöbbenés, felháborodás (igazságtalanul vádolják) vagy felismerés, amikor nyilvánvaló, hogy egy bűnténnyel kapcsolatban kérdezik.

A vizsgálat megbízhatóságát cáfolják továbbá az egyéni fiziológiás különbségek, a vizsgálatvezető elfogultsága, valamint a pszichopaták léte is. Utóbbiak félelmetesen könnyedén mennek át a teszten, mivel még a bűnösség teljes tudatában sem tombol az idegrendszerük, és küld parancsot a testnek, hogy mérhető élettani változásokkal jelezze a vétséget. Szintén hiba, ha a poligráf kezelője, illetve elemzője ismer bizonyos, a bűncselekménnyel kapcsolatos információkat. Így már a vizsgálat előtt akaratlanul is kialakít egy képet a gyanúsítottakról, így befolyásolva az eredmények analízisét.

Amennyiben a fent leírtak sem elég meggyőzőek, hagyjuk, hogy kicsit a számok beszéljenek helyettünk. David Lykken 1998-as kutatásából megtudtuk, hogy a CQT teszt 85%-ban pontos bűnös alanyok, illetve 60%-ban eredményes ártatlanok esetében. Az ártatlan emberek 40%-át ítéli tehát bűnösnek a gép, ami elég gyenge védettséget nyújt a vétlenek számára. Gyakorlati példán bemutatva: ha 100 főből biztosan tudjuk, hogy csak 1 vétkes van, akkor igaz, hogy 85%-os pontossággal állapíthatjuk meg a bűnöst, viszont 40 személyt teljesen jogtalanul vádolunk. Ez kissé ellentmond az erkölcsnek, szóval megegyezhetünk abban, hogy nem okos döntés teljes mértékben megbízni a poligráf eredményében.

Noha – állítólag - minden harmadik társas interakció során hazudunk, remélem, a cikk tartalmát nem tekintik majd puszta kitalációnak.