Pragmatikusan hallgatóbarát diskurzusjelölők – Kleiber Judit az Év Oktatója

Interjú dr. habil. Kleiber Judit nyelvésszel, egyetemi docenssel, aki az idei OMHV-értékelések alapján megosztva részesült a kar Év Oktatója elismerésében.

PécsiBölcsész: Mindannyian ismerjük azt a helyzetet, amikor tanáraink felszólítanak, hogy beszéljünk magunkról. Fordítsunk ezen, és kérlek, mesélj picit most te!

Kleiber Judit: Ez rögtön egy jó nehéz kérdés (nevet). Pécsen végeztem magyar és matematika–számítástechnika szakon, 2002 óta tanítok a PTE-n, tehát friss diplomával rögtön itt helyezkedtem el.

Főleg formális tantárgyakat szeretek tanítani: logikát, formális nyelvészetet, a hangtan formálisabb oldalát, mondattant és újabban pszicholingvisztikát, amit nagyon megszerettem, mióta átvettem.

PhD disszertációmat 2008-ban írtam és ’10-ben védtem, nemrég habilitáltam. Amikor diákjaimnak bemutatkozom első órán, akkor el szoktam még mesélni, hogy Pécsen lakom, van egy cicám és két ikerkislányom, akikről azért is beszélek rögtön az első órán, mert szinte az összes tantárgyhoz tudom őket kapcsolni. Illetve még el szoktam mondani, hogy a kedvenc fesztiválom a Fishing on Orfű.

PB: Személyes példádból kiindulva, miért lesz valaki egyetemi oktató?

K. J.: Ami biztos, hogy óvodáskoromban rövid ideig fodrász akartam lenni, de amint iskolás lettem, azonnal tanár; alsóban alsós, felsőben fölsős, gimnáziumban gimnáziumi, tehát bizonyos szempontból teljesen logikus, hogy egyetemen pedig egyetemi tanár – ami nem igaz egyébként. Eszembe sem jutott ugyanis maradni az egyetemen tanítani, csak pont megürült egy állás. A kutatómunkát már felsőbb évesként elkezdtem a számítógépes nyelvészet területén, még a mostani tanszékvezetőnk (prof. dr. Alberti Gábor – szerk.) szárnyai alatt.

Tetszett, hogy úgy lehet az ember tanár, hogy mellette mindig valami új kutatási területtel is foglalkozhat.

Szerintem sokan vannak úgy (magam is sokakat ismerek), hogy bekerülnek hozzánk, beleszeretnek a nyelvészetbe, és ha felajánlanánk most nekik, hogy maradhatnak oktatni, legnagyobb részük biztos élne a lehetőséggel. Szerintem nagyon jó egyetemen tanítani, sokkal szabadabb, mint a középiskola, és családiasabbak is tudnak lenni az órák.

PB: Van kedvenc kutatási témád? Magyarosoknak és laikusoknak szóló válasz is jöhet.

K. J.: Szerintem, ami most kincsesbánya a magyar nyelvészetben, az mindenképp a nyelvnek a pragmatikai része (a pragmatika a nyelvészetnek a használati oldala, tehát az, ahogy használjuk a nyelvet, az élőbeszédet). Ami talán a legérdekesebb, és átvezet a pszicholingvisztikán keresztül az elméleti nyelvészetbe – ami az én legnagyobb szerelmem –, az az úgynevezett diskurzusjelölőknek a használata.

A diskurzusjelölők azok az elemek, amiknek nincsen kézzelfogható jelentése, nem adnak hozzá a mondat igazságfeltételeihez, viszont kontextusba helyezik az elhangzottakat.

Mondjuk ilyen az „is” szócska. Ha azt kérdezem, hogy „ki kapta tavaly az év oktatója díjat?”, akkor ez egy egyszerű kérdés. De ha már azt kérdezem, hogy „ki is kapta tavaly az év oktatója díjat?”, akkor ez az „is” szócska máris implikálja, hogy mi tudjuk a választ; én is tudom, te is tudod, csak épp nem jut eszembe. A diskurzusjelölők kutatása egy irtózatosan nagy terület, nagyon sok jelölőnk van, így sokféle aspektusban lehet őket kutatni; ez az, amit én is nagyon szívesen csinálok. Nagy vágyam, hogy egyszer gyereknyelvvel összekötve diskurzusjelölőket vizsgáljak.

Fotó: Tóth Lilla

PB: Számodra milyen az ideális oktató–hallgató kapcsolat?

K. J.: Én mindenképpen azt szeretem, amikor ismerjük egymást, tehát tudom a másik nevét, tudok róla dolgokat… persze nem olyan dolgokat (nevet)! Tudom mondjuk, hogy alapvetően az irodalmat szereti, vagy hogy verseket ír – ezek igazából nem relevánsak egy mondattanórán, de számomra mégis azok.

Magamról is szoktam mesélni, hogy engem is megismerjenek, hogy kicsit közvetlenebb legyen a viszony.

Szeretek emellett hallgatókkal órán kívül is beszélgetni, ha van rá lehetőségünk. Az pedig, hogy a diákjaim úgy töltötték ki a kérdőívet, hogy abból végül én jöttem ki, az tök fantasztikus! Számomra ugyanis a tanításban és az egyetemi oktatói létben is a diákokkal való kapcsolat a legfontosabb.

PB: Hogyan tanít az Év Oktatója?

K. J.: Azt tudom csak megmondani neked, én hogyan szeretek tanítani (nevet). Mindig próbálom a hallgató fejével, szemével látni az óráimat, és ezért igyekszem mindent így magyarázni, ilyen példákat hozni, csak annyira terhelni a diákokat, amíg még úgy érzem, hogy részükről ez oké. Például pszicholingvisztikára, ami nem feltétlenül egy nagyon könnyű tárgy, igyekszem minél több példát bevinni, akár a saját életemből, akár a YouTube-ról, hogy megvilágítsak egy problémát, vagy hogy picit feldobjam az órát, hogy ne az legyen, hogy csak beszélek kilencven percen keresztül.

Próbálom fönntartani az érdeklődést, hogy ne aludjanak el ezalatt a másfél óra alatt, mert például ez egy előadás, ahol elvileg a hallgató ül, az oktató beszél – de én előadást sem így tartok, hanem próbálom folyamatosan dolgoztatni őket, mert azt gondolom, hogy ha folyamatosan dolgoznak, akkor kevésbé unják, alszanak el, és jobban megmarad az anyag.

Emellett figyelem őket, és amikor azt látom, hogy elég volt, elfáradtak, akkor vagy abbahagyom, vagy ha még nagyon korán van, akkor tartok egy kis szünetet. Szerintem ez a legfontosabb, talán ez az, amit szeretnek bennem a diákok. Nem tudom, miért engem dobott ki a rendszer, de szerintem értékelik, hogy  igyekszem egy kicsit az ő szűrőjükön keresztül látni magamat, próbálok rájuk odafigyelni és igazodni az igényeikhez.

Fotó: Tóth Lilla

PB: Milyen terveid vannak a jövőre?

K. J.: Én olyan ember vagyok, aki szereti azt, ami van. Nagyon boldog lennék, ha a jövőben is úgy lenne minden, mint most – mármint nem úgy, ahogy most van (nevet)! Csak menjen már el ez a vírus, és térjünk vissza a rendes, jelenléti oktatáshoz. Tehát mindenképpen tovább, előre; újakkal és mindazokkal, akiket tanítunk és megszerettünk – BA-sok, gyertek mesterre! Picit szomorú is vagyok mindig, hogy elmennek a régiek, de ez az élet rendje. A jövőben szeretnék ugyanígy tanítani és kutatni tovább, kooperálni a kollégáimmal, és folytatni a szépen zakatoló (O)TDK-zó nyelvésznevelést.