Popnak kiváló – Fall Out Boy: Mania (2018)

Sokszor gondolkodik el egy átlagos zenekedvelő és zeneértő ember a mai rockzene alakulásán. Értem ez alatt magam és az egyre feljebb kúszó szemöldökömet, amikor leülök egy-egy régi pop-punk/rock zenekarnak a friss lemezeit meghallgatni. Tény, hogy a mai EDM hullám szinte mindenhova befurakodik, elég csak a Linkin Park legutóbbi stúdióalbumát meghallgatni (One More Light) vagy a Paramore legfrissebb korongját elővenni. Ezek nem kifejezetten rossz példák, csak a fülnek furák. Ugyanakkor a Fall Out Boy a példa arra, amikor már nem is akarnak a zenészek a rock mellett álldogálni és elismerik a stílusváltást.
 
A Fall Out Boy 2001-ben alakult az Illinois állambeli Wilmette-ben. Az évezred elején a nagyon sikeres pop-punk vonalat vitték olyan albumokon keresztül, mint a debütlemez Take This to Your Grave vagy az egyik legsikeresebb albumuk, a feloszlás előtti, 2008-ban megjelent Folie á Deux. Rengeteg jó dalt köszönhetünk nekik (Thnks fr th Mmrs, I Don’t Care vagy 2013-as visszatérés utáni Light ’Em Up), főleg a szétválás előttről. A visszatérésük után viszont nem sikerült elsőre elkapniuk a fonalat, és hiába szólt nagyot a Save Rock and Roll, abban nem volt semmi megmentés, de a rock’n’rollhoz is vajmi kevés közük volt. A következő album az American Beauty/American Pscyho volt, ahol már lényegesen bátrabban mertek kísérletezni a dalaikkal és sokkal erősebbnek bizonyult, mint az elődje. Így érkeztünk el az idén megjelent Mania-hoz, ami a mai igényeket teljesen kielégíti, emellett nem akarja megváltani a világot.
Az albumot a Young and Menace nyitja, amiben a szemfülesek felfedezhetnek egy aprócska Britney Spears-t is, de ettől eltekintve nem egy rossz albumnyitó nóta, viszont az igazi csemege az utána következő Champion. Az egyik erőssége ennek a dalnak, és emelett az albumnak is Patruck Stump hangja. És a tény, hogy még ez a stílus is passzol hozzá és nem teszik magukat nevetségessé ezzel (mint ahogy manapság a Thirty Seconds To Mars csinálja, elég nagy sikerrel). A Mania legnagyobb dala a The Last of the Real Ones, ott már előkerül a torzított gitár is, bár igencsak elektronikus köntösbe bújtatva. Ugyanígy a Church is egy erős darab lett. Különleges még a Sunshine Riptide, amiben az énekes szinte rappel, és emellett közreműködik Burma Boy, aki viszont tényleg rap betétekkel emeli a színvonalat.
 
Nagyon sok olyan rétegzenei előadó van, aki „beáll a sorba” és követi a mai zenei trendeket. Elég csak gondolni a Papa Roach-ra, akiknek nem sikerült olyan jól a stílusváltás. Ugyanitt említhető még a Linkin Park, viszont Chester Bennington halála sok dologban változtatta meg a legutóbbi stúdióalbum visszhangjait. És itt van a Fall Out Boy, akik nem árulnak zsákbamacskát a Mania-val és egy hangulatos EDM/poprock albumot tettek le idén az asztalra, ami egyaránt alkalmas arra, hogy a háttérben szóljon vagy táncolható legyen.