Polgárnak lenni

Épp egy belvárosi sörözőben ültem, amikor elkezdtem azon gondolkozni, mit jelent polgárnak lenni. Egy pohár nyolc százalékos IPA volt előttem. Ötszázkilencven forint volt. Kétféle IPA volt, mindkettő ötszázkilencven forint, de az egyik öt, a másik nyolc százalékos. Egyértelmű volt, hogy az erősebbiket választom – és persze az is, hogy e döntésem mögött nem holmi ár-érték arányt a testembe vihető alkohol mennyisége alapján kiszámító proliattitűd húzódott, hanem abbéli meggyőződésem, hogy a keserűbb sörökhöz markáns malátaalap illik. Ki is fejtettem ezt a vélekedésemet a pultnál, miután az egyik kedvenc komlófajtám nevét meghallottam, majd a beszélgetésbe önjelölt szakértőként becsatlakoztam. Hetykén beszéltem, de mégis erélyesen, foghegyről, de értelmiségi rátartisággal, ahogy azt ilyen helyeken szokás.

A fizetés kicsit kellemetlen volt. Rengeteg apró lapult a pénztárcámban, mégis vacilláltam, hogy nem volna-e jobb az ötezresem odanyújtani. Ha érmékkel fizetek, könnyen a kisüzemi sörre kuporgató parvenü szánalmas benyomását keltem. Bár a nagy pénz is veszélyes. Itt nem áll fenn a morózus „nincs kisebb?” veszélye, mint a boltokban, de minden bizonnyal azt a látszatot kelteném, hogy épp most jött meg az ösztöndíjam vagy megkaptam anyámtól a zsebpénzem, és azonnal exhibicionista, álintellektuális sörkortyolásba fojtom társadalmiosztály-identitástalanságom. Adtam tíz forint borravalót. Azt már nem érdemes visszakérni.

Nekem kevesebbet ér tíz forint, mint a visszakapásakor érzett szégyen elkerülése. Persze ennek kifejezése is módszertani kérdéseket vet fel.

A nagyvonalú „hagyd csak” az úriemberek bagatellizáló könnyedségétől stílusos, de tíz forint esetében nemigen van mit bagatellizálni. De még ennél is rosszabb a Reszkessetek betörők szállóigéjét evokáló „tartsd meg”, amely egyébként is bántóan leereszkedő, így a főnök szól a beosztotthoz, nem a vendég a pultoshoz. Általában jelentőségteljes bólintással nyugtázom a helyzetet, erőltetett mosollyal kísérve, mintha vendégségben lennék, és az ételt lenyelni nem tudván próbálnám érzékeltetni a háziasszonnyal, mennyire ízlik a falat. 

Kisétáltam a teraszra. Mindenki bent ült, kivéve engem és egy néhány korombeli fiatalból álló kompánia tagjait. Ugyanolyan sört isznak, mint én, de nem ugyanúgy.

Ők nem szagolják meg az italt, nem tartják a világosság felé korty előtt, nem olyan pregnáns szakértelemmel forgatják a szájukban, mint én, és közben nem metafizikai kérdésekről gondolkodnak.

Ekkor jöttem rá, hogy a polgári létnek nemcsak anyagi, de szellemi posztulátumai is vannak, természetének lényege eszmei. Ihat az ember sört háromszor annyi pénzért, mint az átlagemberek szoktak, ha közben nem azon gondolkodik, lehetséges-e a priori szintetikus ítélet, fabatkát sem ér az egész.

Épp azon elmélkedtem, mit mondhatnék a konzervatív liberális barátom kapitalizmuspárti érve ellen, amit a legutóbb fejtett ki, amikor odabotorkált hozzám egy hajléktalan aprót kérni. Megfontolt mozdulatokkal vettem elő a pénztárcámat, nem lobogtatva, de nem is rejtegetve, és már-már szórakozottan kerestem benne olyan érmét, ami a mai kontómhoz toldva nem sok, de a lelkiismeretemnek sem kevés. 

Aztán eszembe jutott, hogy a lakótársam mesélte, hogy az Árkád egyik kávézójában szem- és fültanúja volt egy jelenetnek, mely során egy férfi a billegő asztal miatt magára borított kávé által bepiszkolt több százezer forintos ruhaneműjét akarta kifizettetni a hellyel. Perlekedett a pincérlánnyal, hívatta az üzletvezetőt, dühöngött és követelt, ahogy azt kell. Felötlött bennem, hogy talán nekem is kéne tennem egy próbát, teljes fogyasztói öntudatosságom birtokában összeveszni a bentiekkel, hátha a leöntött nadrágomból kijönne egy pohár abból a nagyon polgári kortyokkal elfogyasztható, hordóban érlelt stoutból, amit már hetek óta nézek sóvárogva a kocsma elé kitett kis táblán, mikor egy kis kitérőt téve az egyetemről errefele sétálok haza.