PEN 2008 – Tehetségek (?) a Szenesben

A Tehetségkutató elődöntőjének két napja bizonyság arra, hogy 15 perc (hírnév) néha semmire sem elég, néha viszont túl sok is. Ez a kettősség jellemezte a 11 zenekart felvonultató rendezvényt, melynek célja a PEN-re érkező 8 fellépő zenekar kiválogatása volt. Következzen most az elődöntősök „tételes” bemutatása.

A keddi napot a Kocsmazaj negyedórás blokkja nyitotta. Felállásukkal nem kevés zenei irányzat felé indulhatnak el, kellemesebb rock és kocsmablues, lirikus betétek és reggae keveredik dalaikban, és talán éppen ez a határozatlanság távolította el őket a továbbjutástól. Másodikként személyes kedvenceim, a Svetlana adott elő három kiváló dalt. A mostanában több tagcserén átesett zenekar tökéletesen keveri a jazzt saját elgondolásaival, jól ismert dallamok (Tulipán) mellett bátran nyúlnak drum’n’bass alapokhoz is.

Az utánuk következő Tuar engem ugyan már kevésbé talált szíven, a zsűrit azonban elbűvölték ír népzenéjükkel és erőteljes dallamíveikkel. Negyedikként a Lazy Monkees fiatal brigádja foglalta el a színpadot. Saját elmondásuk alapján alternatív, rock és funky stílusokban utaznak, ez utóbbi azonban megbújt a háttérben és kissé semlegessé tette fellépésüket; sajnos az énekesnő állandóan meginogó hangja sem tette feledhetetlenné fülbemászó dallamaikat. Az este utolsó fellépői bíztató nevük ellenére (Sarcastic Mister) nem tudtak levenni a lábamról, pedig számos olyan vonalat villantottak fel, melyeknek általában örülni szoktam- ha jól csinálják. A basszus miatt eleinte RHCP tribute zenekarnak vélhetnénk őket, aztán átcsapnak a System of a Down, majd a hardcore kevésbé brutális hangjai felé. Láthatóan elemükben érzik magukat, ahogy farkasszemet néznek a közönséggel, előadásuk azonban összeszedetlen, az énekes pedig képzetlen ahhoz, hogy zenei ugrásaikat hangjával is követni tudja.

A csütörtök egyértelműen keményebb napnak ígérkezett. Erre mindjárt bizonyítékkal is szolgált a Rockspin, akik leszámítva a kicsit bugyuta szövegeket és azt, hogy szegény vokálos lány mikrofonjára mintha elfelejtettek volna hangerőt keverni, erős szólókkal és dallamos rockzenével nyitották az estét. A soron következő Rablóbanda névre hallgató formáció mellé sajnos már nehezebb pozitívumokat felsorolni. Az általuk rock és grunge műfajba besorolt dalok inkább a gerjedő gitárok és siralmas szövegek miatt váltak emlékezetessé, reménykedve kémleltem hát előre az előzőekkel homlokegyenest szembenálló, elektronika felé forduló Open Air irányába. Három számuk valóban felüdülést jelentett, egymás után idézték meg a korai Depeche Mode-ot, Jarre-t és minden bizonnyal egyik személyes kedvencüket, a Colorstart. Amit viszont hiányolhatunk tőlük, az az önbizalom és bátorság, ami képes lenne egyediséget vinni zenéjükbe és nem béklyózná meg őket a ’80-as évek visszaidézésével. Amolyan „helyi sztárok” magabiztosságával lépett közönsége elé a The Crybabies-re keresztelt trió, akik az állandó hangosításbeli csúszások ellenére is jól és összeszokottan szólaltak meg. Ütemes verzék, szerethető refrének, laza punk’n’roll.

Ezután szabadultak el az indulatok. A kiváltó ok a Stream mérhetetlen energiákkal felpörgetett metálzenéje volt, nincs mese, ők aztán odatették magukat, ahogy illik. A zsűrit idézve, „ha ti vagytok a zárózenekar, azt mondom folytassátok”. De a zárózenekar még hátra volt és ZAT-nak hívták. Könnyed alter és folk felé hajló muzsika, experimentális kiszólásokkal. Ami hiányzik (és ezzel a felhozatalban nincsenek egyedül), az a koncepció vagy bármilyen egység, amin belül gond nélkül mozoghat egy zenekar, amin belül mer váltani és közvetíteni a közönség felé... Végezetül álljanak itt a továbbjutók: The Crybabies, Open Air, Rockspin, Sarcastic Mister, Stream, Svetlana, Tuar, ZAT.