Pécsi bölcsész, a veszélyeztetett állatfaj

 

Ha nem állunk ki saját és mások jogaiért, bármit, bármikor megtehetnek velünk, függetlenül attól, épp ki van kormányon. A felsőoktatási törvény elleni tiltakozás nem a hallgatói önkormányzatokról és nem a Fideszről szól, hanem rólunk: arról, hogy milyen felsőoktatásban szeretnénk tanulni és dolgozni, és milyen országban szeretnénk élni.

Bő öt évvel ezelőtt, 2006 szeptemberében a zsúfolásig megtelt 48-as téren mintegy 2500 egyetemi hallgató és szimpatizáns tüntetett az akkori kormány által bevezetni kívánt tandíj ellen. Minden túlzás nélkül történelmi időket éltünk: a tüntetés előtt egy nappal került a napvilágra az őszödi beszéd, aznap este pedig először hitetlenkedve, majd egyre sápadtabban hallgattuk a híreket az égő tévészékházról Budapesten a Tandíjtalan partyn. Mindez aztán a következő hetekben el is terelte a figyelmet a tandíjról, de a 2006-os, majd 2007-es tandíjellenes megmozdulások így sem maradtak következmény nélkül, hiszen ezek nélkül a tandíj kérdése jó eséllyel fel sem merült volna a 2008. tavaszi népszavazáson. Az, hogy most ugyanaz a párt próbálja visszavezetni némileg más formában a hallgatói sarcot, amelyik az ellene való harc révén vadászott szavazatokat, túl sok szót nem érdemel: egy újabb generáció tanulja meg, hogy Magyarország mind szellemileg, mind erkölcsileg egyre lerongyolódottabb politikai elitje megérett a süllyesztőre.

A bizonyos feltételek és körülmények között (mondani sem kell, hogy ezek most sem állnak fent) akár elfogadható tandíj azonban csak részletkérdés most. A valóban szükséges átalakítások (korábban a modernizálás és a reform volt a trendi szó, mostanság a nemzeti és újjászervezés kifejezéseket erőszakolják meg a kormányzati kommunikátorok) ürügyén olyan felsőoktatás készül, amelyet az állam kézivezérel, ahol veszélybe kerül a tudomány politika- és pártsemlegessége, ahol a hallgatókat nem tekintik nagykorúnak. Ráadásul ez a nemzetinek csúfolt felsőoktatás egyre kevesebbeknek lesz elérhető a racionalizálás jegyében, egész szakok és karok szűnhetnek meg, köztük a pécsi bölcsészkar.

Az elmúlt másfél évben megszokott, sajátos kormányzási módnak megfelelően a kormányzati szereplők most sem hagyják zavartatni magukat a szakmai kritikáktól, és úgy általában a valóságtól, ökörszerű kitartással mennek előre. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne tiltakozhatnánk, és ne kelljen tiltakoznunk a ránk és a jövőbeli hallgatókra, egyetemi dolgozókra erőltetett, sok helyen a pártállami időket idéző diktátumok ellen, hiszen, bár választások csak négyévente vannak, a döntéshozók minden egyes pillanatban elszámolással tartoznak döntéseikért azok számára, akik őket megválasztották és akiknek pénzével és egész életével gazdálkodnak.

A hallgatók közéleti aktivitása és egyáltalán a közélet iránti érdeklődése hosszú ideje mélyponton van mind Pécsett, mind az egész országban. Mindennek sok oka van: rengetegen undorral fordulnak el attól a nehezen minősíthető gánytól, amelyet ma politika néven művelnek Magyarországon, sokan okkal-joggal elégedetlenek a hallgatói önkormányzatok teljesítményével, és egyáltalán nem használt a Bolognai rendszer sem, amely hatékonyan verte szét az egyetemi közösségeket. Ha a most történő eseményeknek bármilyen kedvező hatásuk lehet, az éppen az, hogy az egyetemi hallgatóság öntudatára ébred, és azt mondja, hogy vele sem lehet megcsinálni mindent. Ígéretes jelek már akadnak: több száz hallgató vonult ki szeptember végén egy alulról szerveződő, a Facebookon meghirdetett demonstrációra. Mindez remélhetőleg csak a kezdet.

Könnyen lehet persze, hogy bármit is teszünk, a törvénytervezetet változatlan formában fogadják el, és jövő szeptembertől életbe lép a Nemzeti Felsőoktatás Rendszere. Ekkor sem kell azonban elkeserednünk. Ha most kiállunk jogainkért, az messze hangozhat, és előbb-utóbb lesz olyan politikai erő, amely meghallja. Ehhez csupán az kell, hogy ne birkaként viselkedjünk, ami pedig egyszerű, hiszen nem birkák vagyunk, hanem magyar állampolgárok, leendő értelmiségiek.

Stemler Miklós Pécsi Bölcsész főszerkesztő 2004-2009