Out there in the silence, I'll be gone - Chester Bennington emlékére

Amikor a világ éppen kezdett napirendre térni a grunge óriás, a Sonundgarden frontemberének, Chris Cornellnek a halála felett, bombaként robbant ma először a TMZ-n a hír, majd sorban az összes nagyobb hírportál megerősítette, hogy 41 éves korában felakasztotta magát Chester Bennington a Linkin Park frontembere.
 
Mit is mondhatnék? Nem lenne elég arra egy könyv sem, hogy mi mindent adott a világnak Mr. Bennington. A Linkin Park a 2000-es évek eleje óta a világ legnagyobb zenekarai közé tartozott. És nem félt változni. Ahogy Chester sem félt, soha. Gyermekkorában molesztálás áldozata lett, és mégis képes volt felkelni a padlóról és a világnak üvölteni a fájdalmát, a dalszövegein keresztül. Egyszerűen felfoghatatlan az, amikor egy ember életét veszti. A legnagyobb fájdalom viszont akkor mutatkozik meg, amikor egy olyan ember távozik a földről, aki inspirációt ad ahhoz, hogy folytasd.
Emlékszem, az általános iskolai lázadó korszakomra. Csak Linkin Park volt a világ. Az órákon olyan lángnyelveket rajzoltam a csuklóimra, ami Chester két kezén is égett. A padokra, székekre az akkori dalszövegeiket firkáltam, a füzeteim tele voltak Linkin Park logókkal, és amint az első komoly hangfal a birtokomba került, a szomszédok nem hallgattak mást, csak az Ő hangját. Ami ugyan megkopott az évek során, ahogy szépen lassan az én érdeklődésem is halványult irántuk. Később a felnőtté válás terhei újra összehoztak A Hanggal. Kétségtelen, hogy az összes fájdalmat képes volt száműzni belőlem. Minden egyes üvöltése egy újabb nap volt. Senki nem tudott arra ösztökélni, hogy kisírjam magamból a fájdalmat, Neki sikerült. Mindig.
 
Amikor értesültem róla, hogy idén fellépnek a VOLT-on, naivan legyintettem egyet. Ismét eltávolodtunk egymástól, azonban olyan távolra, ahogy korábban még soha. A koncert napján viszont iszonyatos hiányérzet kerített a hatalmába. Akkor még nem döbbentem rá, viszont az ismerősöket hallgatva pár nappal később már én is úgy gondoltam, hogy ott lett volna a helyem. Azóta ismét közelebb kerültem hozzájuk, és már nem csak nosztalgikus mosoly volt az arcomon, mikor a dalaikat hallgattam. Most viszont nem tudok mosolyogni, csak ülni és meredni magam elé.
 
Most már nincs meg az esélyem arra, hogy lássam őt élőben. Nem tudok vele együtt üvölteni ott, és akkor. Nem tudok bízni abban, hogy a személyes jelenléte új erőt ad arra, hogy egy nehéz nap után, vagy egy újabb kudarc után úgy álljak fel a padlóról, mint ő, és megmutassam: akkor is megteszem, ha már mindenki leírt engem! Most már csak egy hatalmas, fekete űr marad a szívemben. Nem tudom felfogni. És valahol nem is akarom, csak várni arra, hogy a Twitteren a szokásos stílusában reagáljon erre, hogy ez az egész csak egy hoax. De a csendben erre már senki sem válaszol.
 
Tekerje fel mindenki a hangerőt, üvöltsünk a világgal együtt, Chesterért! 
Nyugodj Békében. 




Ha úgy érzed, hogy magányos vagy és nincs kivel megosztanod a bánatod, hívd bátran a Pécsi Ifjúsági Lelkisegélyt, telefonszámuk: 137-00.