„Once upon a time, not so long ago…” – a Bon Jovi és a Rock and Roll Hall of Fame

Valószínűleg most a Jon Bon Jovi vezette zenekarról az embereknek két dolog jut eszükbe amellett, hogy a legújabb felhördülés a Hírességek Csarnokába való bekerülés miatt történt. Az első az, hogy Richie Sambora nélkül az egész annyit sem ér, mint Keith Richards cigaretta nélkül (innen is Isten éltesse még száz évig!). Vagy esetleg az, hogy a frontember nem olyan mint a bor. A bor ahogy öregszik, egyre jobb, Jon ennek pont az ellentéte. És ezt nagyon rosszul is csinálja.
 
Bátran le merném fogadni, hogy a fent idézett dalszövegrészletnek legalább a refrénjét mindenki el tudja dúdolni magában. Vagy az első versszakát. Vagy talán az egész dalt, mert én biztosan betenném a legismertebb számukat, a Livin’ On A Prayert azok közé a dalok közé, amit mindenkinek meg kell hallgatnia legalább egyszer, mielőtt meghalna.
 
A Bon Jovi 1983-ban alakult, pont a nagy glam rock lázt nem sokkal megelőzően. Dióhéjban annyit róluk, hogy az első albumukat már 1984-ben piacra dobták, viszont az áttörés csak a 7800° Farenheitet követő Slippery When Wet koronggal jött meg, 1987-ben. A hírnévhez kellett Desmond Child hallása, Richie Sambora (gitár), Alec John Such (basszusgitár), David Bryan (billentyűk) és Tico Torres (dob) zsenialitása is. Az ikonikus énekesről már nem is beszélve. Az olyan dalok, mint a You Give Love A Bad Name, vagy a fentebb már idézett és említett Livin’ On A Prayer azonnal belopták magukat az egyszeri amerikai glamrajongó szívébe.
Nem egy és nem kettő olyan véleményt olvastam már szerte a világhálón, hogy a Bon Jovi egy cseppet sem érdemli meg, hogy ott legyen a nagyok között. Ezeket a korántsem kedves hozzászólásokat főleg azok a felhasználók követték el, akik vagy azt sem tudják, hogy a Bon Jovit eszik vagy isszák, vagy világéletükben azt mondták, hogy a Bon Jovi nem több, mint popzene elektromos gitárral. Ennyire azért nem tragikus a helyzet, bár van egy-két olyan komoly zenekritikus is, aki értetlenül áll a beiktatásuk előtt. De az érdemeit nem lehet elvenni a Jon Bongiovi vezette társaságtól.
 
Több mint harmincnégy éve feloszlás nélkül aktív tagjai a zeneiparnak. Számtalan nagylemez, turné és sláger van a hátuk mögött. Ugyan a legnagyobb érvágás éppen az alapító gitáros, Richie Sambora kilépése volt, de a tényleges Hall of Fame-tagságot a Bon Jovi sokkal inkább a ’80-as évek végén és ‘90-es évek elején nyújtott teljesítménynek köszönheti, mintsem a jelenlegi felállásuknak. A Slippery után a karrierjük felfelé ívelt és sorra adták ki a jobbnál jobb kislemezeket (Dead Or Alive, Born To Be My Baby). Egy kisebb hiátus után a visszatérésük a vártnál sokkal jobb volt és kiválóan alakították a stílusukat a ‘90-es évek eleji rockzenéhez. A Keep The Faith és a These Days a maguk nemében nagyon jó albumok lettek és képesek voltak ismét felülteni Joviékat a világ tetejére. Ugyan az ezredforduló óta kevesebb meglepetéssel szolgálnak, a slágereik nem koptak meg (It’s My Life, Have A Nice Day, We Weren’t Born To Follow).
 
Mondhatja bárki, hogy a Jon vezette ötösfogat manapság nem csinál jó zenét. Azt is el lehet fogadni nagyon sok embertől, hogy Sambora távozásával már nem hangzik olyan jól élőben az egész. Azzal sem lehet vitatkozni, hogy az ikonikus frontember énekhangja megkopott. Azt viszont senki nem mondhatja a Bon Joviról, hogy érdemtelenül kerültek volna be a Hírességek Csarnokába, és csak remélni tudom, hogy a beiktatási ceremónián újra láthatom Samborát zenélni a többiekkel.