Ökoterrorista – az igazság szent harcosa?

Ha betörsz egy zárt kocsit a nyári hőségben, hogy kiments egy kutyát, hős vagy. Ha vágóhídi bocikat menekítesz ki a biztos halál markából vagy bálnavadászokat üldözöl a nyílt tengeren, bűnözőnek vagy terroristának hívnak. Hol van a határ, ami után még a legüdvösebb cél, a világ és minden lakójának megmentése sem szentesíti az eszközt?
 
A szén-dioxid, metán és egyéb gázok növekvő termelése, az erdők takarmányfölddé változtatása, vizeink bemocskolása, az öröklétű műanyag vallásos előállítása, állatok tömeges mészárlása, a modern rabszolgaság – mind hallottuk már ezeket a szörnyű tényeket, ám annyira távolinak tűnnek, hogy már egy csepp érzelmet sem tudnak kiváltani. A globális felmelegedést egy kalap alá vesszük a többi elcsépelt fogalommal, mint a „grínpísz” vagy az éhező afrikai kisgyerekek. Fogjuk a fejünket, hogy miért tüntet valaki a delfinek jogaiért a magyarországi hajléktalanok helyett. Az pedig végképp felfoghatatlan, hogy néhány kaotikus elmével megáldott fűevő hippi vágóhidakat éget le, boltokat robbant fel.
 
Márpedig Földünk pusztítása tagadhatatlanul valós és sürgető probléma. A tudományos körök véleménye eltér abban, hogy a folyamat, amit több ezer évvel ezelőtt elindított az első ember, aki szándékosan kivágott egy fát, visszafordítható-e, vagy a légkörben már annyi üvegházhatású gáz található, hogy egy megállíthatatlan dominólánc lefutásának lehetünk szemtanúi. Egy biztos, a tudomány egyetért abban, hogy azonnal le kell állítanunk a modern ipar mai formáját. Egy kérdés csüng csupán a levegőben: hogyan, amikor a politikai és gazdasági elitnek semmi érdeke nem fűződik ehhez?
 
Sokféle ember sokféle válasszal rukkolt elő: publikáljunk neves tudományos folyóiratokba, forgassunk megindító dokumentumfilmeket, hozzunk létre YouTube-csatornát, csendesen bojkottáljuk az emberi vagy állati kínokból született termékeket, tartsunk előadásokat, forduljunk a kormányhoz, videózzuk le az állatipar valóságát. És egy kicsiny réteg szerint a bolygónk elleni erőszaknak csak az erőszak vethet véget.
Ők azok, akik figyelemkeltés céljából nem félnek kirakatokat törni-zúzni, ordítani, fenyegetni, dollármilliós károkat okozni. Elvégre a rossz hírnév is hírnév. Sok helyen terroristának nevezik őket, holott szigorú definíció szerint nem felelnek meg a névnek, hiszen célpontjaik nem a civil lakosság, hanem a nagyvállalatok és egyéb pusztító szervezetek. A cselekedeteik hajmeresztőek és polgárpukkasztóak, de épp ez a céljuk vele: a problémát az emberek szeme elé tárni és valamicske érzelmet kicsikarni belőlük. 
 
Hiszen a legátfogóbb dokumentumfilmről is csak igen csekély mennyiségű ember fog hallani, míg az a hír biztosan eljut hozzá, ha a kedvenc ruhaboltjának kirakata felrobbant az este. És azért gondoljunk bele: sajnálnunk kéne egyáltalán az „áldozatokat”, amiért ki kell cserélniük az üvegeket pár százezer forintért, amikor egy háromezer forintos pamutpólójukhoz egy cukorkában fizetett gyerekmunkás szedte a gyapotot, a tűzbiztonság nélküli gyárban pedig az éhbérért tizenhat órákat dolgozó emberek varrták a ruhát, a veszélyes kemikáliákat pedig törvények hiányában egyenesen a folyókba öntötték? Jó dolog a pénz, ám amikor fontosabb, mint az alapvető emberi jogok vagy az egyetlen otthonunk az egész univerzumban, valami mélyen elromlott.
 
Talán a valódi kérdés nem is az, hogy a cél szentesíti-e az eszközt, hanem hogy ez az eszköz, a radikális fellépés hatásos-e egyáltalán. És ha a kutatók arra jutnak, hogy igen, megérné mindenkinek hirtelen lángba és káoszba borítani a világot Földanya nevében? Ha pedig nem, ezek a vandálkodások nem többek személyes dühből vezérelt bosszúnál? Csúszós lejtő a környezetvédelem témája és kapaszkodóul csak egy biztosat tudok tanácsolni: ne ítéljünk azelőtt, hogy utánajártunk volna, legyen szó a boltok polcain fekvő termékek eredetéről vagy pedig a hangos, dühítő kisebbség indítékairól.