„Ödd meg, fene, verd meg, Isten mindnyáját…”

„… ki kívánja megcsalni a babáját.” Múlt hét elejéig mindössze az ehhez hasonló sárközi népdalokból ismertem Őcsény nevét. Azóta azonban újra meg újra felbukkan a hírekben, méghozzá igencsak viharos szövegkörnyezetben.
 
„Kiszúrták a panziótulajdonos autójának kerekeit, akinél esetleg menekültek pihentek volna egy tolnai faluban” (444.hu) „Az őcsényi falugyűlés bebizonyította, hogy révbe ért a kormány gyűlöletkampánya” (24.hu) „Felajánlja lemondását az őcsényi polgármester a faluban üdülő menekültek miatt” (index.hu) „Beérett a propaganda: feloszlathatja magát az őcsényi képviselő-testület” (mno.hu) „Tartotta szavát, lemondott a menekülteket kiutáló Őcsény polgármestere” (hvg.hu) – A történet ívét már a szalagcímekből össze lehetne állítani, azonban mivel az ördög köztudottan a részletekben rejlik, lássuk az eseményeket.
 
Egy szolnoki férfi felajánlotta a Migration Aid nevű szervezetnek, hogy őcsényi panziójában négy egyhetes turnusban ingyenesen nyaralhatna néhány menekült család. A falu lakossága a médiából értesült a tervről, amely nagy felháborodást váltott ki, és az alpolgármester kezdeményezésére hétfő estére falugyűlést hívtak össze. Az esemény hangulatának leírására a beszámolók alapján a „puskaporos” jelző is enyhe lenne. A falubeliek annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy az idegenek érkezése veszélyt jelentene például a panzióval szembeni iskola tanulóira („Ott van a panzióval szemben az iskola, hogyan fogjuk megvédeni a lányainkat?”), valamint az ideiglenes üdülés átcsaphat állandó jelenlétbe („Először jönnek tízen, aztán százan. Először csak itt akarnak nyaralni, aztán ide is akarnak költözni.”). A panzió tulajdonosát veréssel is fenyegették, majd másnap reggelre ismeretlenek kiszúrták az autója kerekét – így végül elállt a menekültek nyaraltatásának tervétől. A polgármester több médiumnak is borús hangvételű nyilatkozatokat tett a falu hangulatának megromlásáról, majd a szerda esti közgyűlésen kezdeményezte, hogy a képviselő-testület oszlassa föl magát. Mikor javaslatát elutasították, lemondott a tisztségéről.
Ugyan ez utóbbi epizódról kiderült, hogy valójában a falu képviselő-testületén belüli hosszú dominanciaharc végjátéka, amelynek a nyaraló menekültek dilemmája csak egy eleme a sok közül, a volt polgármester sajtóban megjelent kijelentései elgondolkodtatóak. „Tizenegy éve vagyok polgármester, azóta itt békére és nyugalomra emlékszem. Senki nem köpködte, szidta a másikat. Ez véget ért. Megosztott lett a falu.” „Olyan elutasítóak voltak az emberek a falugyűlésen, hogy a panziós meg a civil szervezet el sem mondhatta, mit terveznek. Olyanok hangzottak el, hogy ezek állatok, nem emberek. Terroristák, robbantani fognak, megerőszakolják a gyerekeket.” Hogyan lehetséges, hogy egy békés falut ennyire felkavar néhány ismeretlen érkezésének híre? Mi vált ki ilyen zsigeri ellenérzést azokkal szemben, akikről csak annyit tudunk, hogy „mások”?
 
A szociálpszichológusok előtt rég nem ismeretlen az a jelenség, hogy már egészen kevés információ képes az embereket egymás ellen fordítani. Henri Tajfel és kollégái egy 1971-ben végzett kísérletben az alapján sorolták két csoportba az alanyokat, hogy Paul Klee vagy Vaszilij Kandinszkij festészetét kedvelték jobban. Ezek után azt a feladatot kapták, hogy osszanak el egy bizonyos pénzösszeget a többi résztvevő között úgy, hogy egyedül azt tudták róluk, melyik kategóriába tartoznak. A kísérleti személyek jelentős része olyan döntést hozott, amely a saját „csoportjának” tagjait részesítette előnyben.
 
A csoportot itt azért tettem idézőjelbe, mert jelen helyzetben egyáltalán nem beszélhetünk közösségről. A tagok nem is ismerték egymást. Könnyen meglehet, hogy némelyik társukat elviselhetetlennek tartották volna. Viszont egyetlen információmorzsa elegendő volt ahhoz, hogy a fejükben kialakuljanak a „mi” és az „ők” kategóriái. A szociálpszichológia ezt a jelenséget nevezi „minimál csoport paradigmának”.
 
Ez a fajta kategorizáció valamikor az evolúciós múltban hasznosnak bizonyult őseink számára: fontos volt gyorsan eldönteniük, hogy az illető, akivel épp dolguk akadt, a csoportjuk tagja-e vagy sem, hiszen aki nem, az minden valószínűség szerint vetélytársuk volt a túlélésben, tehát nem barátságos szándékkal közeledett. Szeretném azonban leszögezni, hogy ez nem mentség a xenofób viselkedésre, csupán magyarázat. Manapság az ilyesfajta stratégiának nemigen van létjogosultsága: a különböző csoportok tagjai a farkastörvények helyett inkább az ENSZ irányelvei mentén szervezik az életüket, így nincs oka félelemre sem egy Pécsett élő budapestinek, sem egy Londonban élő magyarnak. Azonban az ösztönös félelem és ellenségesség a „másik” csoporttal szemben ott szunnyad mindannyiunkban és megfelelő eszközökkel könnyen fel is ébreszthető – enyhébb esetben egy sportmérkőzés erejéig, súlyosabb esetben viszont hosszú távú, zsigeri paranoiát teremtve, amelyre nem hatnak a racionális érvek sem.
 
Az őcsényi falugyűlésen is hiába bizonygatták, hogy az odaérkező családok oltalom alatt álló menekültek, akik több körös ellenőrzésen estek át, és tényleg nem terveznek egy-egy hétnél tovább maradni, ráadásul annak a néhány napnak a nagy részét sem a faluban, hanem a környékbeli nevezetességek (pl. Pécs) meglátogatásával töltenék – a magyarázat süket fülekre talált. Az ilyesfajta információ nehezen tud érvényesülni az olyan egyszerű, ösztönökre és érzelmekre ható üzenetek mellett, amilyenek már jó ideje számos csatornán áradnak a magyar köztudatba. Így aztán Őcsényben a menekültek helyett most újságírók és tévéstábok üdülhetnek – egy darabig, aztán az egész ügy elcsitul, lesz helyette más. Én meg dúdolhatom tovább magamban a sárközi karikázók dalait:
„Hírösek a kisőcsényi lányok
Mert vidéki legény jár hozzájok
Lányok, lányok, nem szép, aki kevély
Jó lesz néktek a kisőcsényi legény”