Nyugatról a kelet népének -- Ady100

Mint ismeretes, január 27-én volt a centenáriuma Ady Endre halálának. Az évforduló nem csupán saját apropóján tematizálta a közbeszédet az elmúlt év folyamán, hanem egy kultúrharc is áthatotta a költőzseni életére és munkásságára való emlékezést. Ady még életében világossá tette mindkét politikai kurzus számára -- nem is olyan finoman, mint Móricz --, hogy meg ne próbálják bármelyik oldalról is kirekeszteni. Lám, eltelt hozzávetőlegesen száz év, és bár a költő élete során többnyire megúszta, az emléke már a legkevésbé sem maradt mentes a karaktergyilkossági kísérletektől. Ezúttal a jobboldalról érkeztek támadások a „részeges, prostizós, szabadkőműves, hazaáruló, nem is olyan jó költő” ellen.

 

Elsőként szükségszerűnek érzem felidézni egyik kedvenc rádióműsorom, az Önkényes Mérvadó szlogenjét, ami valahogy így hangzik:

 

„A kívánságműsor olyan szóösszetétel, mint a békeharc: vagy kívánság, vagy műsor.”

 

 

Úgy érzem, hogy a kultúrharc esetében is fennáll ez a kizáró logika. Nem állítom azt, hogy a kultúrharc nem értelmezhető, ugyanis van az a fajta évszázados törzsi logika, amelyben az egyik oldal kitűnően kisajátítja magának a nemzetet, a másik oldal pedig az internacionalizmust. Hogy példával is éljek, jobboldalon rendre előkerül Wass Albert, akivel szembe Szerb Antalt szokás állítani a baloldalon. És már mehet is a köpködés és az oktatásbéli kanonizációs háború. Ugyan nem állítom, hogy nem szükséges vitatkozni kanonizációról, ezt azonban ne az aktuális politikai hatalomnak a hovatartozása dominálja, ne is az elnyomotté, hanem maga a teljesítmény. A törzsi logikában egyébként az a legundorítóbb, hogy az elemi ízlést felülírja a törzsi hovatartozás: tehát e logika mentén, ha én szeretek például Adyt olvasni, meg mondjuk Szerb Antalt, akkor szükségszerűen nem szerethetem a „jobboldali” Márait vagy Wass Albertet, mert ez nem illik bele abba, hogy én kulturálisan baloldali vagyok. Úgy gondolom, a kultúrának elsődlegesen nem a törzsi hovatartozás a mércéje. Ezért a kultúrában nincsen helye a harcnak, hiszen az nem holmi front, ahol a politikai kurzusok egymásra fújva karaktergyilkolják le az ellenség hivatkozási pontjait. A kultúra ennél emelkedettebb tér, ahol több jó válasz is létezik, ahol nincs ellenség, ahol az univerzalitás az igazán fontos és nem a bal- és jobboldaliság.

Grafika: Szabó Anna

 

Most, hogy felvázoltam a kulturkampf metódusát és motivációját, azt bizony hozzá kell tenni, hogy Adyval szemben nem a szokványos kultúrharc zajlott. Ugyanis ennek feltétele az is, hogy állítunk valakit a ledöntendő fél helyére. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének médiumai dönteni próbáltak egy Ady bálványt, de nem állítottak vele szembe se egy Szabó Dezsőt, se egy Márait. Így történt az, hogy a diskurzust végig Ady uralta, és ezen lejáratás következménye lett például a 24.hu kiváló kezdeményezése, amelyben közéleti szereplők szavalnak Ady-verseket. Tehát a NER-média kardoskodása csupán azt eredményezte, hogy a költő munkássága még nagyobb erővel forogjon közszájon. Az életmódját kritizáló hangok voltak a legerőteljesebbek, de publicisztikájába és költészetébe is előszeretettel szálltak bele. Egy művész életében nem nehéz olyan dolgokat találni, amiket nem raknánk ki a nemzet dicsőségfalára, de ez miért is érdekes valakinek a munkássága kapcsán? A számomra leginkább értelmezhetetlen álláspont azonban az volt, amelyben költészeti zsenialitását méltatták, miközben publicisztikájának kártékonyságát hangoztatták. Szerb Antal meg ugye így írt Adyról: „Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő.” De már ha csak önmagában is  nézzük az állítást, megállapíthatjuk, hogy a költészete ugyanazokat a problematikákat tárgyalta, mint a publicisztikája.

   

Ady Endre már életében is megosztó személyiség volt, így nem olyan meglepő, hogy gyakorta nekimentek és bírálatokkal súlytották mindenhol. A magyar irodalomtörténet egyik legérdekesebb esete, amikor Kosztolányi Dezső - szintén költőóriás - 1929-ben, Ady halála után egy dekáddal, megírta tanulmányát: Az írástudatlanok árulása. Avagy különvélemény Ady Endréről címmel, amelyben Ady leggyengébb verseit szemelvényezve bírálta, és ízléstelen, gyenge költőnek nevezte a poétát. Ezen tanulmány közzétételét óriási felháborodás övezte, írok és költők támadták Kosztolányit  demagóg írása miatt. Mint később kiderült, a zöld szemű szörny és a visszavágás kényszere állt a történet hátterében, ugyanis amikor Ady berobbant az Új versek című kötettel, Kosztolányi, finoman fogalmazva, nemtetszését hangsúlyozta, amihez Babits Mihály is írt válaszlevelet megerősítve képzetében a szerzőt. Rá egy évre pedig Ady papírra vetett egy kíméletlen kritikát Kosztolányi első kötetéhez, amelyben “súlytalan költőnek” nevezte őt. De hogy ne csak szegény Kosztolányit sározzuk össze, azt is meg kell említeni, hogy Babits az 1929-es tanulmány fogadtatására nem reagált, pedig Kosztolányi elvárta volna a bajtársiasságot, hiszen legutóbb még együtt bírálták Adyt. Kosztolányi Dezső nyilvánossá akarta tenni Babits korábbi válaszlevelét, amelyre a bajszos költő egy újabb levélben úgy reagált, hogyha közzéteszi az írtakat, öngyilkos lesz. Hát így megy ez, ugyebár a zsenik is csak emberek.

   

Amint az az eddigiekből bizonyára világossá vált, Ady Endre sok támadási felületet adott mind kortásainak, mind az utókornak. Ízig-vérig provokatív személyiség volt, mellette ugyanakkor igencsak következetes is. Úgy volt mélyen vallásos, hogy olykor az egyházat gyalázta, és úgy lett az egyik legnagyobb magyar költő, hogy mindvégig kozmopolita volt.