„Nincs rajtunk semmiféle béklyó, hogy ne tehetnénk meg azt, amit szakmailag fontosnak tartunk” – interjú P. Müller Péterrel

„Színházi politika / politikai színház” címmel nemrégiben rendezte meg a BTK az idei akadémiai év nagyszabású színháztudományi konferenciáját. P. Müller Péter tanár úr, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék színháztörténet BA és színháztudomány MA szakirányainak vezetője, a konferencia főszervezője mesélt művészet és közélet (ideális) viszonyáról, színházcsinálásról.
 
Pécsibölcsész: Mit tudhatunk a konferencia előkészületeiről?
 
P. Müller Péter: A konferenciának van egy pécsi hagyománya, 2012-ben rendeztük meg először országos meghívásokkal. Hosszabb időre visszanyúló tradíciója pedig Bécsy Tamás korábban itt tevékenykedő professzorhoz fűződik. Ő Veszprémben létesített egy színháztudományi tanszéket, ott kezdődtek el az országos konferenciák a kilencvenes években. Az ottaniak közül többen elmentek a Károlira, színháztudományi tanszéket alapítottak és rendszeres éves találkozót szerveztek. Mi ezt a stafétát, ugyan nem hivatalosan, de átvettük. Működik itt a BTK-n a Teátrum Műhely nevű csoportosulás, ahol a színház iránt érdeklődőkkel rendszeresen találkozunk. A technikai szervezők jórészt innen kerülnek ki, illetve a doktori iskola színházi témával foglalkozó tagjai közül. A szakmai részt Rosner Krisztinával, illetve egy-két doktorandusszal én szoktam kézben tartani.
 
PB: Egy ilyen jellegű tudományos konferencia nyilván elsősorban a szakmának szól. Mennyire cél az, hogy az érdeklődő laikusokat is megszólítsák?
 
P.M.P.: Tegyük fel ugyanezt a kérdést egy színházi előadás esetében: az alkotó ezt az átlagembernek csinálja vagy annak, aki a szakmában bennfentes? A rendezvény nyitott volt, bárki eljöhetett, de egy alapvetően főként tudományos igénnyel megrendezett konferenciáról volt szó. Ezt mutatja, hogy az előadók kizárólag doktori iskolai hallgatók, egyetemi oktatók, kutatóintézeti munkatársak közül kerültek ki. Amúgy is nagyon nagy az érdeklődés, idén is negyven előadásunk volt, amit már nehéz volt kézben tartani.
 
PB: Színház és politika relevanciája köré konferenciát szervezni már első olvasásra is nagyon izgalmas vállalkozásnak tűnt. Mi áll a témaválasztás hátterében?
 
P.M.P.: Az életünk nagyon át van politizálva. A színház létezése óta fontos intézménye a nyilvánosságnak. Minden, ami nyilvános, az borzolja a politika érdekköreit. Vannak továbbá történelmi események, amelyekben a színháznak számottevő szerepe volt. Én a ’68-as párizsi diáklázadások kapcsán beszéltem egy színházfoglalási akcióról és annak jelentőségéről. A kérdés benne van a levegőben. Ez könnyen észrevehető, ha megnézzük például, hogy a Színház című havilap, ami egy tőlünk, a konferenciánktól független folyóirat, a májusi számát ugyanennek a témának szentelte. Olyan kérdésről van szó, ami erősen foglalkoztatja a szakmát is. Amikor az esztétikai, műalkotás jellege fontosabb egy színházi produkciónak, ott nyilván kevésbé érzékeljük a politikai súlyt. Előadásom elején mottókat idéztem. Az egyik Csehové volt, aki azt mondja, a művésznek nem kell politikával foglalkoznia, el kell határolódnia tőle. Nagyon különböző álláspontok vannak. Ez az alkotóktól függ, történelmi szituációtól, társadalomtól, és van nemzedéki vonatkozása is: máshogy csináltak színházat a hatvanas évek kőszínházaiban vagy az egyetemi színpadokon.
PB: Ön erről a csehovi idézetről mit gondol? Milyen az ideális viszony politika, közélet és színház között?
 
P.M.P.: Erre nagyon nehéz egyértelmű és rövid választ adni. Egyrészt az alkotó szíve joga eldönteni, hogy milyen szerepet szán a politikának a saját művészetében. Ismerünk alkotókat, akik a színpadot valamiféle politikai eszköznek, szószéknek használják. Ha Brechtre gondolunk, ott megjelenik egy erős ideológiai bázis, Csehovnál ezt nyilván nem érzékeljük. Aztán felhozhatom példának Schilling Árpád tevékenységét, amikor megalapította a Krétakört. Az első korszak olyan előadásokról szólt, amelyek önmagukban, esztétikai súlyuknál fogva jelentősek, majd egy idő után úgy gondolta, valahogy bele akar avatkozni a társadalmi folyamatokba és olyan projekteket indít el, amelyek különböző településeken, közösségekben próbálnak hatni az emberek életére. Mintegy alkalmazott eszközzé vált a színház valamilyen társadalmi cél érdekében. Az, hogy a politika mennyire kerül előtérbe egy színházi előadásban, az az alkotó felfogásán is múlik, hogy ő a művészet alkalmazott vagy autonóm szerepét tartja-e fontosnak. Van, amikor pedig az számít, hogy mi van a levegőben. Ha valaki ma műsorra tűz egy olyan Shakespeare darabot, mint a Macbeth vagy a III. Richárd, akkor nyilván óhatatlanul párhuzamot vonnak a nézők a saját korukkal és politikai vezetőikkel, nem kell ehhez különösebb színpadi didaxis.
 
P.B.: A jelenlegi (magyar) politikai helyzetben, időben nem túl messze a választásoktól, egy olyan miliőben, amikor a többség nem akar vagy nem mer véleményt nyilvánítani, valamilyen szinten meglepőnek, talán merésznek is tűnik éppen politikai témában konferenciát meghirdetni. Nem voltak ezzel kapcsolatos aggályok?
 
P.M.P.: Nem, semmilyen aggály nem volt. Semmilyen módon nem függ a témaválasztás attól, hogy itt aktuálisan milyen belpolitikai helyzet adódik. Nincs tabutéma, ez egy szakmai, legitim program. Nem tudom elképzelni, hogy lenne olyan kérdés, amiről ne lehetne konferenciát tartani. Lehet, hogy valakinek ez irritációt jelent vagy nem szívesen kötné össze magát ilyesmivel, de én azt gondolom, hogy a tudomány szabad. Ebből a szempontból nincs rajtunk semmiféle béklyó, hogy ne tehetnénk meg azt, amit szakmailag fontosnak tartunk.
 
PB: A konferencia milyen emlékezetes témáit, izgalmas részleteit emelné ki?
 
P.M.P.: Volt egy előadás a politika teátrális jellegéről, a második világháború utáni koncepciós perekről. Az előadó bemutatta, milyen az, amikor a politika húzza magára a színház bizonyos sajátságait: rádión közvetítik a megkoreografált pereket, írók előre elkészítik a vallomásokat – mintha csak színházi szerepek volnának. Láthattuk azt is, milyen módon akadályozza meg a politika bizonyos művek színpadon létét. Volt egy előadás, ami azzal foglalkozott, hogy Magyarországon Shakespeare A velencei kalmár című darabja negyvenhat évig be volt tiltva, ami azért elég meredek dolog. Az előadás azt elemezte, hogy milyen történelmi-politikai okok vezettek ehhez. Itt a konferencián ez ugyan nem került szóba, de ennek van magyarországi aktualitása, hiszen az Alföldi Róbert szereplésével rendezett darabot a Zsolnay Színházban nem lehet bemutatni. Ez is egy betiltás, nyilván itt is a politika avatkozik be, nem esztétikai kérdésről van szó. További témaként felmerült még a színésznők társadalmi pozíciója is: megítélésük, az előttük álló karrierlehetőség, a férfi és női nyertesek száma különböző művészeti díjak esetében. Ez is politika, nyilván szakmapolitikai meg nőpolitikai kérdés is. Ha belegondolunk, maga a politika szó is rendkívül sok területre vonatkoztatható. A konferenciában az volt számomra az izgalmas, hogy ennek az összetettségét is érzékeltették az előadások.
 
Még befejezésül szeretnék megemlíteni valamit. Ezeknek a 2012 óta megrendezett pécsi színháztudományi konferenciáknak mindig sok doktorandusz előadója volt. Az ő részvételük támogatására és a konferencia otthonoságának biztosítására gyakran a PTE BTK Hallgatói Önkormányzatához fordultunk, akik például szálláslehetőséggel, kísérőprogram biztosításával segítettek bennünket, ami idén sem volt másként, s amiért ezúton is szeretnék köszönetet mondani. Ahogy azoknak a hallgatói önkénteseknek is, akik az előkészületek és a lebonyolítás során a segítségünkre voltak.