„Nincs fásultság, nincs egymás megunása” – interjú a Quimbyvel

Ha receptet kéne fogalmaznom a Quimbyhez, valami ilyesmivel állnék elő: végy egy ötvöst, egy PR-menedzsert, egy festőművészt, egy pedagógust, egy pszichológust és egy olyan figurát, aki a zenész életérzést már minimum az anyatejjel szívta magába. Ha mindez megvan, találkoztasd ezeket az első ránézésre nagyon is különböző embereket, zárd össze őket egy hosszabb időre és hagyd, hogy felrobbantsák a hazai alternatív rock műfaját. Az eredeti formáció egy dunaújvárosi próbateremből indult röpke huszonhat évvel ezelőtt. Arról, hogy mi minden változott és mi maradt ugyanaz, Varga Livius, a Quimby egyik alapító tagja mesélt nekem.
 
PécsiBölcsész: Hogyan jellemeznéd a Quimbyt dióhéjban?
 
Varga Livius: Rendkívül összetartó csapat, ami nem véletlenül viseli a „Family Tugedör” címet. Ez egy humoros kiszólása a zenekarnak: „Family Tugedör”-nek nevezzük az összes olyan eseményt, amikor összetartás van, vagy amikor ez fontos szemponttá válik. A hétköznapjaink nagy részét is együtt töltjük már több mint huszonhat éve. Mindannyiunknak óriási öröme, hogy azzal foglalkozhatunk, ami érdekel, lelkesít bennünket, ami a miénk. Nem volt ez mindig így, kitartó munkával jutottunk idáig, úgyhogy ennek az állapotnak a megbecsülése jellemző a zenekarra. Persze vannak mindenhol összezördülések és kicsúszások, így nálunk is. Azonban nem csak az együtt zenélésben, hanem abban is van már rutinunk, hogy segítő kezet nyújtsunk a másiknak vagy az orrára koppintsunk, ha épp arra van szüksége. Azzal is jellemezném magunkat, hogy van egy nagyon jó érzés az együtt játékban. Nincs fásultság, nincs egymás megunása.
PB: A (mai) zenei életben elég sok tucatelőadóval és tucatelőadással találkozhatunk. Talán egy olyan műfajban, mint az alternatív rock, könnyebb egyedinek lenni. Hogy látjátok ezt? Ti mitől vagytok egyediek?
 
V.L.: Ez egyszer csak létrejött. Szabadon hagytuk magunkat inspirálódni egyéb dolgoktól. A pályafutás elején az emberek a hasonlóságokra figyelnek. Te magad is ezt csinálod: ha új dologgal találkozol, megpróbálod hasonlítani valamihez, ami ismert. Emiatt aztán ez a zenekar ilyenes meg olyanos, ezt sok pályakezdő megkapja. Ugyanakkor, ezt félig alá is támasztva, egy új zenekar vagy egy fiatal alkotó lehet, hogy erősebben viseli magán a példaképeinek stílusjegyeit. A pályafutásunk elején mondták, hogy hú, ez a szám most erre az előadóra emlékeztetett, ez meg egy másikra. Igazuk volt, bizonyos zenekarokat sokat hallgattunk és akarva-akaratlanul beszűrődtek a számainkba. Aztán egyre többféle ilyen dolog épül be az ember munkásságába, amik inspirálólag hatnak rá, jönnek a társművészetek is és ez a sok minden egyszer csak egy saját szövedéket alakít ki. Végül a szőnyeg mintája olyan sajátos lesz, hogy az emberek elkezdik mondogatni, hogy na, ez olyan – a mi esetünkben – quimbys. Ez egy folyamat, törekedni talán arra lehet, hogy ne érdekeljen, ha ráfogják a zenédre, hogy ez most erre vagy arra hasonlít, még ha van is benne igazság. Egyszerűen csak csinálni kell, amit az ember érez. Előbb-utóbb a saját képünkre formáljuk a világot, és ez az állítás igaz a saját zenei világunkra is.
 
PB: Hogy születnek a dalszövegeitek?
 
V.L.: A legtöbb dal szövegét Tibi szerzi. Ritka az, hogy előbb egy szöveget megír és keres rá zenét, fordítva meg még ritkább. Általában gitárral a kezében járkál, mint egy trubadúr. Az ember csak azon gondolkozik el néha, hogy nincs-e hozzáragasztva a gitár a kezéhez. Állandóan dúdol, kapja elő a telefonját, lejegyez valamit, mutogatja mindenkinek, aki éppen a stúdióban dolgozik. Ez öt-hat órát jelent neki naponta, gyakorlatilag belőle jönnek a dalok. Dódi verset ír és általában van valamilyen előzetes elképzelése a ritmikáról. Én pedig kétféle dolgot követek: vagy megszületik egy zene, akár én szerzem, akár más, és arra kezdek el szöveget írni; vagy pedig önmagában zakatol valami a fejemben, valami alapdallam, alapritmus, ez lehet valaki másnak a száma is, és jönnek rá a saját szövegek. Aztán később erre írok, írunk zenét. 
PB: Mik a kedvenc dalaid a saját szerzeményeitek közül?
 
V.L.: Sokáig a Libidót imádtam, ez egy ilyen old-time favourite, egy régi lemezen szerepel és a mai napig az egyik kedvencem. Aztán nagyon szeretem a Hajnali pszichót, vagy A próféta című számot a Jónás jelenéseiből, ugyanakkor ott van a Heaven Goes to Hell ugyanerről a lemezről Tibi tollából. Most hirtelen ezek ugranak be, de lehet, ha holnap este kérdeznél, akkor már mást mondanék.
 
PB: Tudtad azt vizualizálni a kezdetekben, hogy mondjuk húsz év múlva ott fogtok tartani, ahol most vagytok?
 
V.L.: Nem, én körülbelül tizenöt éve már teljesen elégedett voltam. Arra hajtottam, hogy meg tudjak élni a zenélésből, ez pedig már tizenöt éve megtörtént, még ha csak szerényen is. Ez egy óriási adomány, ennél sokkal kevesebbel is beértük volna. Titokban persze mindenki szeretne híres lenni, mert ez azt jelenti, hogy sokan jönnek el a koncertedre, sokan szeretik azt, amit csinálsz. Ennél többre pedig nem vágyik egy zenész. Pontosabban vágyhat, de szerintem ezek már nem normális dolgok, rossz irányba viszik az egót. Óriási ajándék, hogy azért dolgoztam tizenöt éven keresztül, hogy zenélhessek, most pedig azért tehetek bármi mást is, mert zenélek. Nagyon hálás a szívünk és nagyon meg kell ezt becsülni. Nem is mennyiségben kell növekedni, hanem minőségben megtartani azt, ahol most vagyunk, illetve túlszárnyalni az előző produktumokat. Ez az, ami életben tarthatja a művészetet.
 
PB: Milyen szakmai terveitek vannak a (közel)jövőre nézve? Min dolgoztok most?
 
V.L.: Általában jó előre tervezünk. Az Akváriumban tartottuk karácsonykor az évadzárónkat, majd a hagyományos újévi Varázszene koncertünk következett, most pedig a szokásos nagy pihenőnk ideje van. Ilyenkor megyünk nyaralni, sebeket nyalogatni, családozni. Sokat azért nem pihenünk, hiszen tavasszal máris készítünk egy teátrumot 2018 őszére. Ebben az új számok mellett elsősorban olyan szerzemények jelennek majd meg, amik mondjuk egy rock’n’roll koncerthez nem passzolnak, nem lehet eljátszani őket a számok érzékenysége miatt. A színház egy egészen más közeg, ahol lehetőség van bemutatni azokat az alkotásokat, amik a csendes, visszafogott, intim dolgokra készültek vagy maguk intimek. Nyilván ennek lesz mindenféle apró jelenete, lesz benne humor, szarkazmus, ami mindig is jellemző volt a teátrumainkra. Nyár elején, június 10-én játszani fogunk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is. A nagyszabású szimfonikus koncert Class & Roll név alatt fut, amiben természetesen nem a Quimby lesz szimfonikus, hanem az Óbudai Danubia Zenekar, akikkel közösen adunk koncertet. A zenekar alapítója és karmestere, Héja Domonkos kiváló zeneszerző, karmester és irgalmatlan hangszerelő fog (újra)álmodni Quimby-számokat, így rengeteg próba, áthangszerelés van előirányozva. Még korábban elkezdtük összerakni a repertoárt és már az első kották is a kezünkben vannak. Ez még meg fogja előzni a teátrumot, úgyhogy a szimfonikus próbák keveredni fognak a teátruméval. Egy biztos: nagyon izgalmas tavasz elé nézünk.