„Nálunk nincs bolt, nincs tömegközlekedés, nincs bevezetve a víz, gáz. ” – interjú Korpics Katával

Korpics Kata a PTE-TTK osztatlan tanáris, matematika-testnevelés szakos hallgatója. Tanulmányai lezárásaként az idei tanévben kezdte meg egyéves szakmai gyakorlatát. Átlagos egyetemista, gondolhatnánk. Valóban – azt leszámítva, hogy Visnyeszéplakon, egy ökofaluban él és öt testvére van.
 
PécsiBölcsész: Szereted egyáltalán az ökofalu megnevezést? Hogyan definiáljátok Visnyeszéplakot mint közösséget?
 
Korpics Kata: Nem igazán szeretem ezt az elnevezést, mert a legtöbb ökofalu szerintem nagyon direkt, mondvacsinált. Akik viszont Visnyeszéplakra költöztek, ők nem azért jöttek, mert egy ökofaluban akartak élni, hanem azért, mert egyszerűen nem tetszett nekik Budapest vagy bármelyik nagyobb város, az ottani élet, az az értékrend, ami jelenleg a csapból folyik, az a személytelenség, ami az átlagos emberi kapcsolatokat jellemzi. Egyszerűen mást szerettek volna. Elvonultak tehát a természetbe, de nem azzal a felkiáltással, hogy gyerünk, menjük és alapítsunk egy ökofalut.
 
PB: Mit gondolsz, miben tér el az értékrendetek a korunkban megszokottól?
 
KK: Szerintem egy emberibb értékrendről van szó. Talán szigorúbb is, más. Soha nem dobunk ki például ételt, a családok nyitottak arra, hogy sok gyereket vállaljanak, fontosak a magyar falusi hagyományok, ezeket igyekszünk is feleleveníteni, illetve a keresztény vallás is nagy szerepet játszik az életünkben. Nagyon más az értékrendünk, vagy inkább más volt, mert azért erőteljesen megfigyelhető most már a városiasodás, a modernizálódás nálunk is.
 
PB: Ha jellemezni kéne a visnyeszéplaki az életet, akkor miket emelnél ki? Miben különböznek az ottani hétköznapok a pécsiektől?
 
KK: Egész egyszerűen a természetben vagyunk. Nem kell intézkedni, nem kell, nem is lehet, boltba menni. Más az egész jellege. Tanév közben a hétvégék kapkodósak, de a nyár sokkal nyugodtabb. Ilyenkor szívesen főzök vagy az öcsémmel foglalkozom. Ha egy ideális napot veszünk, akkor azt látjuk, hogy mindenki dolgozik, végzi a munkáját és nincs az, ami sok családban jellemző, hogy egyik gyerek a számítógép, másik a tablet előtt gubbaszt. Sokat dolgozunk, de még ennek ellenére is sokkal inkább együtt van a család, mint egy átlagos városi környezetben.
 
PB: Mi a helyzet az ünnepekkel?
 
KK: Nagyon eltérnek. Tartjuk a hagyományokat: betlehemezés, pünkösdölés, pünkösdi királyválasztás. Húsvétkor a locsolás vödörből, hideg vízzel történik, cserébe a lányok tojást adnak meg sütit, nem pedig pénzt. Ezeken az ünnepeken este táncházat, táncmulatságot szervezünk. Az már szerintem inkább a hitünkkel, a vallással kapcsolatos, hogy mélyebben éljük meg ezeket az alkalmakat. Nálunk a karácsony Jézus születésének ünnepe, nem a szereteté. Mekkora vallási tartalommal élek meg egy ünnepet? – szerintem ez nagyon is fontos kérdés. Ha nincs semmilyen hitbeli kötődésem, akkor igazából a húsvét nagyjából semmi, a pünkösd pedig konkrétan semmi.
 
PB: Mit gondolsz, mennyiben formálta/formálja a személyiségedet az, hogy egy ilyen különleges közegben élsz? Miben különbözöl mondjuk a kortársaidtól?
 
KK: Szerintem nagy mértékben befolyásolja a személyiségemet, de nyilván nem tudom, milyen lennék, ha máshol élnék. A környezet mellett az a nevelés, amit kaptam, szintén fontos tényező. Visnyeszéplakon felnőve is válhat az ember az átlagtól kevésbé eltérővé és van, aki egy nagyvárosban is tud különlegesebb személyiség lenni. Amiben talán különbözöm a kortársaimtól, az az, hogy a népszokások nagyon fontosak nekem, sokat adnak. Ezeket egyébként mindig közösen ünnepli a falu lakossága. Ezen kívül nálunk a családok a kétkezi munkából próbálnak megélni, földből, állatokból. Ezt én mondjuk nem így tervezem csinálni, hiszen a tanári pályát választottam,; de a fizikai munka hátterében álló szellemiséget belém nevelték. Éppen ezért nem szimpatikus a túlságosan automatizált világ, életforma. Általánosságban elmondható, hogy akik Visnyeszéplakon nőttek fel, komolyabb, viszonylag érettebb gondolkodású fiatalok. Az is fontos, hogy a természetben élünk, hiszen ez ad egyfajta kiegyensúlyozottságot, harmóniát – én legalábbis így érzem.
 
PB: Amikor a környezetedben élők megtudják, honnan jössz, akkor csodálkoznak, furán néznek rád? Mi az, ami a legnagyobb megdöbbenést kelti?
 
KK: Például az, hogy nálunk nincs bolt, nincs tömegközlekedés, nincs bevezetve a víz, gáz. Régebben azon is megdöbbentek, hogy nincs tévénk. Nálunk a nők mindig hosszú szoknyában járnak. Emiatt korábban sokszor beszóltak, de ma már ez nem jellemző. Mostanában mondjuk én is többször hordok nadrágot. Érdekes, mert soha nem voltak megingásaim a beszólások hatására, egyszerűen csak érdekelt ez a nadrágos dolog. Életemben először, – a tesiórákon kívül, – a gimiben vettem fel nadrágot azért, mert nem akartam ezt elfojtani magamban, nem akartam később emiatt megutálni a szoknyát. Igazából rájöttem, hogy jobban szeretem a szoknyát, csak néha egyszerűbb a nadrág.
 
PB: Általános iskolai tanárnak készülsz, te magad pedig Visnyeszéplakon voltál általános iskolás. Mennyire tért el/tér el az oktatás nálatok a hagyományostól? Voltak olyan módszerek, technikák, amiket visszanézve jónak tartasz és a későbbiekben szeretnél alkalmazni?
 
KK: Az osztálylétszám tekintetében elég nagyok voltak az eltérések, a mi osztályban összesen hárman voltunk. Akiket előző félévben tanítottam, ők például huszonhatan voltak. Emiatt nem gondolom, hogy áthozható lenne bármilyen módszer. Annyira más az, ha négyen ülünk az asztal körül mint az, hogy padokban ülnek a gyerekek és nincs az a személyes, régóta tartó ismeretség a tanárral, ami nálunk, Széplakon megvolt. Más a tanár-diák viszony. Azt gondolom, könnyebb egy családias légkörben tanítani, így a későbbiekben szívesen dolgoznék egy Széplakhoz hasonló helyen.
 
PB: Ezek szerint saját családoddal te is egy Visnyeszéplakhoz hasonló helyen szeretnél élni?
 
KK: Régen mindig úgy gondoltam, hogy egyértelmű, hogy a későbbiekben is Visnyeszéplakon fogok lakni, ez nem kérdés. Aztán viszonylag hamar rájöttem, hogy ez ugyan jól hangzik, de nem ilyen egyszerű. Nálunk szerintem nagyon nehéz elindulni a nulláról. A szüleim sem Széplakon kezdték el az életet, hatéves voltam, mikor odaköltöztünk. Mostani terveim szerint biztos, hogy nem ott fogok családot alapítani, de lehet, hogy majd szeretnék hasonló helyen élni