Nabokov gyermekei

Este, a pislákoló lámpafénynél ácsorgó, fekete kabátos és arcába húzott kalapos, körszakállat viselő idegennel teszik egyenlővé a tipikus gyerektestekért sóvárgó, veszélyes ember alakját. A filmekből jól ismert sztereotípia kinőtte elképzelt határait, és a mai kor pedofiljai szinte észrevétlenül olvadnak bele környezetünkbe.

Évekkel ezelőtt személyesen ismertem egy negyven év fölötti férfit, aki tizenhat éve nem volt nővel, értelmetlennek tűnő életében az egyetlen öröme az őt körülvevő 14-17 évesek közege volt. Beteges, csillogó szemekkel mesélte találkozásainkkor, hogyan tudta észrevétlenül megérinti a lányok hátát, kezeit. Sajnáltam őt, mert boldogtalan volt, magányos és esélytelen az újrakezdésre. Akárhányszor láttam, szánalom fogott el, de tudtam, nem lépne át egy bizonyos határt.

A primitív szexuális szinten megrekedtek boldogságérzetét nehéz kielégíteni, még ha lehetőségük is lenne potenciális, normális kapcsolatok kialakítására. Az effajta emberek lassan kizárnak minden külső tényezőt életükből, és megszállottan a saját világuk szabályai szerint próbálják elhitetni magukkal, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik. Az USA jelenlegi statisztikái szerint a pedofil bűncselekmények elkövetőinek túlnyomó többsége már betöltötte 18. életévét, és 60%-uk régebbről ismerte kiszemeltjét.

Ebben az érzékeny témában Vladimir Nabokov (1899-1977) orosz író precízen tárja elénk ezt a fajta gondolatmenetet. Lolita című művének olvasása közben szinte szégyelli magát az olvasó, hogy a főszereplő helyzetének átélésével ő is egy időre lelki szemeivel a kavicsok közt játszó gyerekeket bámulja.

A mű bonyodalmát, az álnevet viselő Humbert Humbert fellobbanó vágya okozza a 12 éves Dolores Haze (Lolita) iránt, akit mindenáron magáévá akar tenni. Mostohaapja lesz a kislánynak, majd perverziójának élve kielégül, akár a műgyűjtő egy eredeti Van Gogh kép birtokba vétele után. Később Humbert terve csődbe megy, és a kezdetben álomszerű eufória eltűnik, és vele együtt Lolitája is.

A ma már alapműként emlegetett regénynek azonban van egy rövidített novellaváltozata. Ez a mű olyan a Lolitának, mint George Orwell 1984 című zseniális disztópiájának az Állatfarm: lényegi mondanivalójában megegyeznek, de amíg az Állatfarm rövidebb, és átvitt értelemben írja le a politikai helyzetet, az 1984 sokkal nehezebb olvasmány, mélyen gondolatébresztő, és napokig nem hagyja nyugodni az embert.

Ahogyan az író jegyzeteiből megtudjuk, Nabokov 1939 végén - 1940-es évek elején kezdte el egy őt megihlető újságcikk alapján írni a Bűvölőt (Volsebnyik). Az alig ötven oldalas novella egyfajta pre-Lolitaként fogható fel, amelyet Nabokov eleinte meg akart semmisíteni. A Bűvölő olyan, mint egy, a felénél elvágott Lolita, melynek történetét az író két hozzátoldott oldalban zárja le. Sokkal szellősebb és elkapkodottabb, mint a végleges, ismert, 1955-ben kiadott társa, de érdekes olvasmány, és remek felvezetés a nagyregény megkezdése előtt.

A végkifejlet mindkét történetben sokkoló, de amíg a Lolita tovább húzza az olvasó idegeit a fülledt gyermek-felnőtt viszonyban, a Bűvölő igen hamar kiadja magát, és mire a tetőponthoz érünk, felocsúdni sincs időnk, mert a történések begyorsulnak, mint a budapesti vidámpark lassan széteső hullámvasútja egy lejtős rész után. Érdemes időt fordítani rájuk, meglepő fordulataik lebilincselőek, és a történetek végére, amikor úgy érezzük, már nem jöhet rosszabb: akkor tör föl főszereplőnkben az igazi démon.

Nabokovot a korában sokan támadták Lolitája miatt, de amiről ír, sajnos egy létező betegség, és a kialakult állapot egy életre megnyomorítja a gyermekkorban megragadt felnőtt ember álomszerű világát, amely olyan ködös és érzékeny, mint a lázálmoktól forgolódó, haldokló gondolatai.