Moveast 2007

Kiváncsi lennék, mi alapján dönt úgy a Moveast fesztiválra ellátogató kedves érdeklődő, hogy bizonyos inkább szakmai programokra tömegesen összegyűlik, más ingyenes, könnyedebb térzenét viszont egyenesen elutasít távolmaradásával.

Talán a szolid hírverés és és megfejthetetlen, néhol teljesen hiányos programleírás és elírás lehet az oka, hogy unatkozó gyermekes családok foglalnak helyet a kedd délutáni közönségtalálkozón, míg a Széchenyi téren és a Művészetek Házában tartott koncertek ugyan erős sajtójelenléttel, de tíz-húsz fős érdeklődővel mennek le. Illés György operatőr tanítványait bemutató sorozat második részében Zsigmond Vilmossal beszélgethetett a nagyérdemű- teltház! Zsigmond Vilmos neve nemzetközi név. 1956-ban hagyta el Magyarországot, hogy idővel az akkoriban cseperedő-alakuló hollywoodi új hullám jól ismert operatőrévé váljon. Talán szemléletesebb felsorolni pár olyan nevet, akikkel a Moveasten zsűriként is résztvevő méltán híres operatőr együttdolgozott: Brian De Palma, Robert Altman, Steven Spielberg (a Harmadik típusú találkozások operatőreként Oscar-díjat is nyert!)

Alig egy órával később a Trafikban Hrapka Tibor fotóiból kiállítás nyílik a hazánkban is rendkívül sikeres, tíz éve elhunyt cseh író, Bohumil Hrabal portréiból- a jelenlévők nagy többsége valószínűleg amúgy is ott üldögélne kávéja/pohár bora... mellett. Kellemetlenül nagy hangzavar közepette tartja meg nyitóbeszédét Gamus Árpád (a Pécsi Galéria igazgatója), majd az időközben felszolgált remek cseh sörök és becherovkák után oldottabb hangulatban Dr. Gál Jenő (a budapesti Cseh Centrum igazgatója). Fél kilenc magasságában a Széchenyi téren a pécsi Spaceshit koncertjén mérsékelt érdeklődés; vajon ha a Neo kezd játszani, előbújt volna az egyetemista fiatalság?

Végül a Dantéban nyugszom meg. A kis színpadon a zenei workshop résztvevői kezdenek örömzenélésbe: osztrákok, csehek, Gunyhó Kolos (Apnoé), G. Szabó Hunor (őt az Egy kis Erzsi zenéből ismerhetjük), Hock Ernő (őt a Zubolyból), Grencsó István (őt pedig nem kell bemutatni!). Kellőképp felszabadult hangulat, ismerősök arcok, folyik bor, sör, pálinka... Aztán az aktuálisan Cirill Tetü névre hallgató zenei szervező, Pusker Péter pakolja egymás után az agyament orosz ska-t és rock’n’roll-t, míg a Dante zárni nem kényszerül.

Szerdán hasonlóan hullámzó látogatottság mellett tankoljuk magunkba a filmeket és jazzmuzsikát. Első délutáni programválasztásom különösen eltaláltnak bizonyul: Szerelmem Szarajevó (Grbavica), az első vetítésre kerülő bosnyák versenyfilm. (Sajnos a másik két bosnyák versenyfilm gyors egymásutánban ment le az Apollóban, hiába hallottam róluk már jó előre pozitív kritikákat, hiába jött meg a kedv, nem jutott idő megnézni egyiket sem.) Jasmila Zbanic filmjének címe keserűen rímel Resnais Szerelmem, Hiroshimájára- más idők, más kontinens, a háborúk alatti gyötrődés és mélyre nyúló sérelmek mindenütt elevenen élnek. A Szerelmem Szarajevó hiteles, érzékeny, de nem túldramatizált, jól strukturált alkotás, amely képes egy ország traumáját egyéni sorsokon keresztül, mégis univerzális sorsként megragadni.

Kora este igyekeztem minél több zenei programból kivenni a részem, kezdésként a Kovács Lindával (ének) kiegészült Rácz Krisztián trió lépett fel a Széchenyi téren. Az előző napokhoz igazodva alig ténferegtek az emberek, a cseh Vertigo Quintet sem járt jobban a Művészetek házában, pedig az angyali hangú csellistával (Dorota Bárová) kibővült zenekar láthatóan-hallhatóan sokat készült a fellépésre. Igazi zenei csemegét nyújtott Grencsó István újabb formációja, az AMA, melyben maga Grencsó saxofonját félretéve ritmusgitáron játszott, G. Szabó Hunor dob helyett gitáron, Hock Ernő nagybőgő helyett dobon... A magát neobeatnek tiluláló zenekar a ’80-as évek underground zenéinek hangulatát idézte fel, egy-egy történetnyi intermezzokkal megszakítva. Verbuválódik a közönség, de sajnos még mindig nem átütő erővel...

Viszont meglepően nagy számban gyűltek össze az Urániában, ahol Pavel Göbl és Roman Svejda Pályaudvari Blues című cseh versenyfilmje került terítékre. A műsorfüzet ismertetője szerint „a vasúti személyzet napi rutinjának abszurd karikatúrája és realisztikus leírásának kombinációja teszi a filmet az utóbbi idők legeredetibb cseh első filmjének”. A film ennek ellenére semmiféle eredetiséggel nem rendelkezik, nagyjából úgy tudnám behatárolni, mint a Hasutasok és a Szigorúan ellenőrzött vonatok összegyúrását, melyből kimaradt a mondandó, a torzítás (ami néha éppen a realitást fedi fel) és az igazán jóizű humor is. A film egy sikeresen futó cseh színdarab valódi vasútállomásra átcipelt reprodukciója. Az átcipelés során elveszett, vagy csak a kamionról leesett az ismerős abszurd cseh humor (ami a színpadon vicces volt, arról maga a rendező is azt állítja, hogy filmjében már nem vicces), a film pedig semmivel sem próbálta pótolni az adaptáció során felbukkanó hiányosságokat. Roman Svejda a közönségtalálkozón nemhogy megvédeni nem tudta filmjét, de mellé olyan válaszokat adott, amelyek az átgondolatlanságig süllyesztették a Pályaudvari Bluest. Érthetetlen számomra, egy elsőfilmes rendező miért nem eredetiségével próbál kitűnni...

A filmre összegyűlt tömeg a beszélgetés előtt kiszivárgott a moziból, a rendezőnek pedig még egy idős véleményformáló hölgy támadását is bírnia kellett, hiszen ahogy mondta, a film számára semmi más nem volt, mint egy nagy csalódás...