„Most van lehetőség arra, hogy kipróbáljuk magunkat, hogy kapcsolatokat építsünk”

Szinte nincs olyan ember a környezetemben, aki ne ejtene el néha egy-egy panaszos megjegyzést arról, hogy mennyire nincs ideje semmire, mert egyszerűen annyira le van terhelve az iskolai elfoglaltságoktól, munkahelyi teendőktől. Ha igazán őszinte akarok lenni, ez alól az utóbbi időben én sem vagyok kivétel. Ebben az információ- és ingergazdag, felgyorsult világban talán ez nem is csoda, de valahol legbelül mind érezzük, hogy ez így nincs rendjén. Vajon lehetne másként is? És ha igen, hogyan? Erre kerestem a választ egy igazán energikus, sokszínű és csupaszív Pécsibölcsésszel.

PécsiBölcsész: Mesélnél egy kicsit magadról?

Sütő Ramóna: Jelenleg negyedéves magyar-könyvtár szakos hallgató vagyok. Emellett több hobbim is van, szeretek aktívan részt venni dolgokban.  Játszom egy zenekarban, nagyon szeretek olvasni, és az Élmény Tár Tanodában dolgozom mentorként. 

PB.: Miért pont ezt a szakot választottad?

S.R.: Sokan kérdezik tőlem, hogy megéri-e egyáltalán tanárnak lenni. Egyszer egy kilenc éves kisgyerek kérdezte meg tőlem, hogy miért szeretnék én velük foglalkozni. Gyerekkorom óta tanár szerettem volna lenni, kislányként a babáimmal is mindig ilyet játszottam, a testvéremnek is sokat segítettem. Középiskolában a magyar volt az erősségem, az volt az az óra, amire mindig áhítattal mentem be, hogy ma éppen milyen verssel fogunk foglalkozni. Alapvetően humán beállítottságú vagyok, így nem igazán volt kérdés, hogy merre tovább. 

PB.: Melyik szakodat szereted jobban?

S.R.: Sokáig úgy gondoltam, hogy egyértelműen a magyar az, ami közelebb áll hozzám. A könyvtáros szak eleinte kicsit háttérbe is szorult. Amikor jelentkeztem, arra gondoltam, hogy ha esetleg később meggondolom magam, akkor a könyvtáros szakkal akár egy könyvtárban is el tudok majd helyezkedni.

Aztán amikor a csoportos tanítási gyakorlatot végeztem, először a könyvtáros gyakorlatot csináltam, és annyira lenyűgöző volt, hogy mindez teljesen megváltozott bennem.

Annyira komplex ez az egész, mert ott van az irodalom,egyszerre lehetek könyvtáros, programokat szervezhetek a gyerekeknek, és ugyanakkor taníthatok is. Úgy érzem, megtaláltam a helyem. 

PB.: Hogyan tudod összeegyeztetni a tanulmányaiddal a hobbijaidat? Sok tanár szakos hallgatótól hallani ugyanis, hogy „az óráim mellett nincs semmi szabadidőm”?

S.R.:  Nem könnyű. Több határidőnaplóm is van, ahova feljegyzem a teendőimet. Ezeket a naptárakat én szoktam rajzolni, ami szintén plusz energiát igényel, de nagyon szeretem. Hétvégén mindig át szoktam gondolni a következő hét teendőit.

Otthon is ezt láttam, hogy anyukám is mindig mindenhol ott van, tele van energiával. Én is ilyen vagyok: ha van egy kis szabadidőm, amit nem aktívan töltök el, akkor nem érzem jól magam.

Mindig kell találnom valami tevékenységet. Nagyon sok órám van, továbbá a két szakom a város két pontján van, sokszor ráadásul egyszerre kellene két helyen lennem. Szerencsére a tanáraim megértőek, így mindig találunk rá megoldást, például egy plusz feladatot kell elkészítenem.

 

PB.: Kérlek, mesélj egy kicsit a hobbijaidról! Mióta foglalkozol velük? 

S.R.: Egy zeneiskolával kezdődött az egész Várpalotán, több mint tíz é vig jártam oda. A Várpalotai Bányász Fúvószenekarhoz öt éve csatlakoztam mint klarinétos. A zene  azonban most háttérbe került az életemben a távolság miatt. Eleinte kéthetente próbáltam hazajártam a próbákra, amelyek általában hétvégén vannak, ugyanis az együttesben többnyire hobbizenészek vannak, emiatt pedig elsősorban a hétvége jöhet csak szóba a zenélésre a munka miatt.  Idővel azonban sokkal nehezebben tudtam megoldani az ingázást, mert egyre kevesebb időm és energiám maradt rá sajnos. Most távolról próbálok - amennyire csak lehet - a banda tagja maradni, és a nagyobb programokon részt venni velük. 

A könyvek kicsi korom óta fontos szerepet töltenek be az életemben. A gyerekkorom felét könyvtárban töltöttem, mert anyukám egy ideig könyvtárban dolgozott.

Sokszor csak egyszerűen levettem egy regényt a polcról, leültem egy sarokba és hagytam, hogy magával ragadjon a történet. Mindez egy elég meghatározó élmény volt számomra, és azt hiszem, talán nem véletlen, hogy ezt a pályát választottam.

A kedvenc könyvem a Zabhegyező. Minden hosszabb utazás alkalmával magammal viszem. 

A tanodával úgy kerültem kapcsolatba, hogy a  tanár szakos hallgatóknak kötelező a képzés során egy ötven órás önkéntes közösségi gyakorlat teljesítése. Rengeteg alapítványhoz, intézményhez lehet menni. Éppen ezért az egyetem aulájában rendszeresen szokott lenni egy börze, ahol a hallgatók és a fogadó intézmények képviselői bemutatkozhatnak. A börze után az egyik barátnőm jelentkezett az Élmény Tár Tanodához önkénteskedni. Azonban úgy alakult, hogy nem tudott elmenni, így végül én mentem helyette. A megbeszélést követően megkérdezték, hogy lenne-e kedvem akár már most is foglalkozni a gyerekekkel, és én igent mondtam. Emlékszem, hogy bementem, és teljesen kaotikus volt minden, rengeteg gyerek volt és két-három felnőtt, éppen tanuláshoz készülődtek. Kaptam egy kis csoportot, akikkel nekem kellett foglalkoznom. A gyerekek amikor új arcot látnak, szeretik felmérni az új jövevényt, szeretnek viccelődni, és ez alól én sem voltam kivétel.

Bemutatkoztak ötféle néven, teljesen összezavarodtam, hogy ki kicsoda, és kinek mit is kellene tanulnia. Sok ember talán megijedt volna, de én valamiért szeretem az olyan helyzeteket, amikor azonnal kell cselekedni és megoldani a dolgokat.

A nap végére egészen összecsiszolódtunk. Ezt követően pedig egy évig ott maradtam önkénteskedni. Nagyon sok minden történt ez alatt az egy év alatt, rengeteget adott nekem az ott eltöltött idő mind emberileg, mind szakmailag. Lassan egy éve pedig mentorként tevékenykedem a tanodában.  

PB.: Milyen feladataid vannak mentorként?

S.R.: A tanodában elsősorban általános iskolás korú hátrányos helyzetű gyerekek vannak. Iskola utáni foglalkozásokat tartunk nekik, támogatjuk őket a tanulmányaikban, az esetleges hiányosságaikat igyekszünk pótolni, különböző kompetenciákat fejlesztünk, de ezen felül szabadidős, kulturális programokon is részt vehetnek.

A tanodában manna rendszert működtetünk, amiben szorgalmuk és a viselkedésük alapján mannákat gyűjthetnek, amit később beválthatnak programokra.

Emellett folyamatos kapcsolatban vagyunk az iskolával, próbálunk egyfajta híd lenni az iskola és a szülők között, mert sajnos sokszor azt látjuk, hogy a kommunikáció a két fél között nem a legjobb. A tanoda emellett adományfutárként is tevékenykedik, igyekszünk minél több területen támogatni azokat az embereket, akik valamilyen területen hátrányban szenvednek. 

PB.: Gondolom, sokféle visszajelzést kaptok a munkátokról. Talán a leginkább mérvadó mégiscsak az, hogy ha látjátok, hogy milyen eredményeket sikerült elérnie a gyerekeknek, akik egykor a tanoda falai között tanultak délutánonként. 

S.R.: Ez nagyon aktuális nekünk most, mert van egy fiú, aki még óvodásként került hozzánk, körülbelül tíz évvel ezelőtt, most töltötte be a tizennyolcadik születésnapját. A tanoda által részt vett egy jogosítvány megszerzését célzó programban. Nagyon ügyes volt, elsőre sikerült neki minden vizsga. Idén fogja befejezni a középiskolát, ahol autószerelőnek tanul, és már álláslehetőséget is kapott egy műhelyben. Nagyon büszkék vagyunk rá. 

PB.: Ha megfogalmazhatnál egy üzenetet a többi hallgató számára, mit üzennél nekik?

S.R.:

Szerintem fontos lenne, hogy annak ellenére, hogy rengeteg elfoglaltságot és energiát igényel az egyetemista lét, nyitott szemmel járjunk, és rájöjjünk arra, hogy mennyi lehetőség van körülöttünk.

Gondolok itt az önkénteskedésre, a különféle ösztöndíj-lehetőségekre, amelyekkel akár a világ másik végére is elutazhatunk, és még megannyi más dologra. Most van lehetőség arra, hogy kipróbáljuk magunkat, hogy kapcsolatokat építsünk. Ezek nagyon fontosak.

 

Fotó: Kátai Dalma