Mindannyian virtuális rabok vagyunk – Pont com a Kamaraszínházban

A 21. században élünk, órák, vizsgák előtt, után, között (és helyett) az interneten lógunk, és ha történik velünk valami, első dolgunk azt kiposztolni Facebookra, hogy mindenki lássa, milyen jó nekünk. Ha nincs kedvünk kimozdulni, chaten beszéljük meg az élet nagy dolgait, és sokszor arra sem vesszük a fáradtságot, hogy személyesen hódítsuk meg a legújabb kiszemeltet, hisz a tökéletesen kiválasztott profilképünk szájába fellengzős szavakat adva sokkal sikeresebbek lehetünk. Így élünk mi – de mi van, ha nem lustaságból kényszerülünk a virtuális valóságba?

Dömötör Tamás fiatal rendező legújabb darabja, a Pont com a Pécsi Kamaraszínházban egy agorafóbiás fiatalember hétköznapjait szedi ízekre, és mutat görbe tükröt a jövő generációjának. P (azaz Péter, a Czukor showból már ismerős Czukor Balázs) hét éve szenved ebben a betegségben, melynek következményeként nem bírja elviselni az emberekkel való érintkezést, így lakásába zárkózva kizárólag videofonon kommunikál a külvilággal.

Az aggódó édesanya (Unger Pálma) naponta többször idegesíti pici fiát apró-cseprő dolgaival, az analitikusa (Rázga Miklós) pedig gyakorlatilag éjjel-nappal rendelkezésére állva igyekszik életjavító tanácsokkal ellátni őt, melynek egyik kreatív példája az ügyfél társkereső rovatba való regisztrálása. Emellett ott van a porszívószerelő is (Rajnai Attila), aki szakmai tevékenységi köréből kilépve kéretlen tanácsokkal is ellátja P-t. Mindenki, aki kapcsolatba kerül vele, igyekszik a maga módján segíteni neki, ám a gyógyuláshoz ezek mind kevésnek bizonyulnak.

A társkeresés lesz az egyetlen mód, amellyel P magányát enyhíteni tudja, és ami végül kizökkenti letargikus állapotából. Mercédesz (Darabont Mikold), a kíváncsi, életvidám és színes lány, aki a maga egyszerű módján igyekszik megérteni P-t, és segíteni neki, belemegy a virtuális kapcsolatba, sőt, egészen a virtuális szexig merészkednek (melyhez elég egy olyan speciális ruha, amely viselőjével érzékelteti a partner virtuális érintését, és megfelelő összehangolással képes eljuttatni őt a csúcsra).

Emellett felbukkan Éva (Stubendek Katalin) is, aki őszinte és nem hajlandó belemenni a P-t pátyolgató játékba. Nem játssza meg magát, nem hajlandó mosoly mögé bújni, hanem beszélgetéseik során ráébreszti a férfit arra, hogy csak akkor tud meggyógyulni, ha tesz is érte valamit. Ez az egyenesség megfogja a férfit, és szépen lassan arra készteti, hogy kimerészkedjen a külvilágba. Egy sikertelen kísérlet után (amint P kilép a lakása ajtaján, elájul és visszaszállítják otthonába) a darab végén egész egyszerűen felöltözik és kisétál a házból.

Nem egy hagyományos előadásról van szó. Mindössze egy színészt látunk a színpadon (és egyet, aki futárként pár percre feltűnik), a többieket az óriáskivetítőn kísérhetjük figyelemmel. P a laptopja segítségével kommunikál, ablakokat nyit meg, így teremt kapcsolatot másokkal. A bejárati ajtó előtt is egy kamera áll, annak a képét is egy monitoron figyeli. Nincs nappal, nincs éjszaka, csak félhomály van. Időtlenségben éli az életét a főszereplő, magányosan, a virtuális valóság látszólag kényelmes és irigylésre méltó börtönében. De biztos, hogy ez elég?

Ahogy a darab lezárásával is érzékelhető, a virtuális csatornák sohasem lesznek képesek azt az érzést helyettesíteni, amit a személyes érintkezés adhat. Elmehetünk mi is virtuális kocsmákba, ihatunk virtuális söröket, és közben chatelhetünk a barátainkkal, de hol marad az a spontaneitás, melyet csak a valóságban élhetünk át? Miközben figyeljük P életét, rájövünk arra, hogy mi is virtuális rabok vagyunk a saját magunk építette börtönben. Így amikor véget ér az előadás, örülünk, hogy kiléphetünk a friss levegőre, megérinthetjük a mellettünk állót, és szabadon elsétálhatunk vele bármerre, mert megtehetjük, van választásunk.