Mikor szokás lemondani?

 

Az utóbbi hetek történései egészen érdekes helyzetet teremtettek az oktatási államtitkárság környékén. A kéttannyelvű oktatással kapcsolatos, a legnagyobb jóindulattal sem túlzottan átgondolt kirohanás fölötti össznépi polemizálást csakhamar váltotta, a legújabb megszorító csomag okán, a pedagógusok életpályamodelljéhez fűződő vérmes remények ikaroszi bukása. A többi néma csend.

Legalábbis az államtitkárság szerint. Bár Hoffmann Rózsa kiadott egy közleményt, amelyben próbálja magyarázgatni, hogy nem csinált ő semmi olyasmit, amiért le kellene mondania, azt azért mindenki érzi, hogy némiképpen kilóg az az ominózus páratlanujjú patás végtag a történetből. Mert nem kell valakinek készakarva nemzetére rontani ahhoz, hogy utána távozni kényszerüljön, elég, ha nem politizál szerencsésen, például amikor az általa gründolt irányvonal látványos kudarcba fullad. Példának okáért Winston Churchill-nek is távoznia kellett a tengerészeti miniszteri posztról, miután a brit vezérkar elügyetlenkedte a gallipoli partraszállást. Pedig, azon túl, hogy ő volt az akció ötletgazdája, egyáltalán nem terhelte felelősség a hadvezetés baklövéseiért. Persze itthon egy kicsit másképpen mennek a dolgok. Nagyon sokan, nagyon sok helyen, számtalanszor leírták már pártállástól függetlenül adott magyar politikusokról, hogy annak, amit tettek, a töredéke is elég lenne a lemondáshoz bizonyos, valamivel szerencsésebb történelmi helyzetben lévő országokban. Arról ne is beszéljünk, hogy a kevésbé szerencsés szituációban lévő nemzeteknél ilyenkor mi szokott következni.

A pedagógusoknak 2008. óta nem változott a bérezése. 2010-ben kaptak egy ígéretet arra nézve, hogy ez az áldatlan állapot hamarosan javul valamennyit. Hoffmannék a szakmai alapon is rengeteget támadott életpályamodellel próbálták ezt a problémát orvosolni, amely most az enyhe kormánypárti eufemizmussal egyenlegjavító csomagnak nevezett megszorítás következtében kútba esni látszik. Persze a hivatalos szöveg az, hogy csak néhány hónapot csúszik, de tudjuk nagyon jól, hogy ez a magyar politikai szlengben mit szokott jelenteni.

Természetesen vannak, akik ezt a folyamatot létezi amolyan technokratább módon közelítik meg, melynek lényege az, hogy a pedagógusok száma majd, hogy nem változatlan az elmúlt tizenöt évet vizsgálva, míg a diákok száma lényegesen csökkent ugyanezen idő alatt. Tehát, miért ne lehetne – egy nagyobb elbocsátási hullámmal egybekötve – a fölöslegesnek bizonyult tanerők addigi béréből a megmaradtak életkörülményein javítani? Ugyan politikus legyen a talpán, aki ezt le tudja nyomni a szakszervezetek torkán, azonban valami megoldást erre találni kell, mivel hosszútávon nem csak tarthatatlanná, de a társadalomra nézve kifejezetten károssá válhat ez a tendencia. Százhúsz bruttóért robotolni a közoktatásban kezdő tanárként – a néhány szent őrültet leszámítva – vélhetőleg nem a pályára legalkalmasabbak mennek el. Ezt az életpályamodell sem befolyásolta volna komolyabban, hiszen hosszú éveknek kell eltelnie ahhoz, hogy az oktatásban az arra hivatottak elválasszák az ocsút a búzától, és itt most ne beszéljünk az ehhez hasonló válogatások során rendre előkerülő móriczi urambátyám relációk befolyásoló erejéről.

Térjünk vissza azonban a lényeghez. A tanárok kaptak egy ígéretet, amit a kormány nem képes betartani. Ha csak egy fikarcnyit komolyan gondolta bárki is a nagyhangú „elmúltnyolcévezést”, akkor kezdhetnénk ott, hogy a pozícióval felelősség is jár, és amennyiben a dolgok lukra futnak, akkor a felelős személynek vennie kell a kalapját. Meg lehet érteni Hoffmann Rózsát is, hogy nem mondott le a felsőoktatási, illetve a közoktatási törvényt övező heves viták kereszttüzében, mert okkal mondhatta, hogy legalább szabtak egy irányt a dolgok menetének, amihez tartani kívánják magukat, és most vonatkoztassunk el attól, hogy ez az út hova vezet. Más azonban a helyzet akkor, amikor az Orbán-kormány oktatáspolitikájának egyik sarkalatos pontjáról, a pedagógusi életpályamodellről derül ki, hogy a túlfűtött szónoklatok és dagályos megnyilatkozások ellenére, per pillanat, megvalósíthatatlan. Ilyenkor szokás lemondani tisztelt államtitkárasszony.