Miért nem érdekli az embereket a klímaváltozás?

Pár hete tanulságos percekben volt részem a szokásos hétfő délelőtti, Kommunikáció névre keresztelt, egyébként teljesen haszontalan és érdektelen pedagógiai kurzus első felében. Az aznap soron következő négy hallgatóból álló csoport tartott órát nekünk, a többi hallgatónak, az aktuális még inkluzívabb, még hatékonyabb, még igazságosabb újbaloldali nevelésszociológiai modell előírásainak megfelelően – interaktivitás, játékosság, egyenlő hozzáférés, kedvesség, elfogadás, szeretet. A téma a környezetvédelem volt. Az óra a megszokott, unalmas medrében csordogált, az emberek cetlikre írogatták az összes ismert zöld gondolattal kapcsolatos közhelyet, majd ezeknek a „megvitatása” során kellett összevetni a magunk Nők Lapja Café-cikkek szellemi nívóján írt világmegváltó javaslatait a másikéval. Az érdekes nem is ez, hanem az óra utáni értékelő volt, mely során kifejthettük a véleményünket, kritizálhattuk hallgatótársaink pedagógiai teljesítményét („szerintem tök jó volt”), de erről majd kicsit később.

Mindenekelőtt fontosnak tartom leszögezni, hogy nem sok mindent tudok a globális felmelegedésről, az erről kialakított álláspontom nagyrészt tekintélyelvű érvelésen alapul (igen, a gyűlöletes „tudósok 99%-a” duma).

Én magam a klímaváltozás tényét tagadhatatlannak, az ember szerepét ebben jelentősnek, a környezetvédelmet pedig nemes ügynek tartom.Ezzel együtt számomra a neoliberális, egypólusú világrend egyik legarcátlanabb kommunikációs megtévesztése a globális problémák okairól való beszédben megfigyelhető aránytalanság a magánemberek és a cégek felelőssége között.

A politikai elitnek semmiféle morális alapja nincs a globális problémákért legnagyobb részben felelős nagyvállalatok seggéből kikiabálva utasítgatni az egyszerű állampolgárokat, hogy autó helyett használják a tömegközlekedést, meg gyűjtsék szelektíven a hulladékot. Meggyőződésem, hogy ezekre a kihívásokra a politika és a gazdaság vezetőire helyezett nyomással lehet hatékony választ adni, nem pedig azzal, hogy a létminimum környékén tengődő embereket számon kérjük, amiért nem a háromszor annyiba kerülő boldog csirkét veszik le a polcról a szupermarketben a nagyüzemi helyett. Olcsóbbá kéne tenni a környezettudatos életet.

De most nem ez a lényeg, hanem a hallgatótársak tanulságos megszólalásai. Az óra végén kiderült, hogy több „szkeptikus” is megbújt a társaságban, akik egyébként zokszó nélkül részt vettek sebtében alakult környezetvédelmi bizottságunk diszkusszióin, de a feladatok végeztével hangot adtak nemtetszésüknek. Véleményük láthatóan komoly meggyőző erővel bírt, nagy hatást gyakorolva a teremben ülők többségére. Kutatói csoportunk közös álláspontját így summázhatom: ez a téma „unalmas”, „már a csapból is ez folyik”, „van elég gondja az embernek amúgy is”, „lehangoló”, „nem valami vidám téma”.

A dialektikai probléma világos: hallgatótársaim nem az általánosan elfogadott tudományos állásponttal helyezik szembe magukat, hanem a témáról zajló diskurzus létjogosultságát vonják kétségbe. Hozzáteszem, én a klímaváltozás létét tagadó, markáns álláspontok mélyén is ugyane jólétbe feledkezett, felelőtlen butaságot látom derengeni.

Sajátos mechanizmus ez, ahogy az „azért nincs akkora baj” vágyvezérelt gondolata terjed az individualizmusa miatt globális ügyekkel foglalkozni képtelen társadalom szellemi terében: egy elvileg tudományos alapon létrejött kisebbségi vélemény a félelmetes jövendölések elől menekülő, a saját megnyugtatására fogódzókat kereső embertömeg termékeny talaján szárba szökken, aztán az „alternatív” tudósoktól az értelmiségen át eljut a kisemberekig. A folyamat olyan, mint Az emberi százlábú című filmben az összevarrt testek közös, egyirányú anyagcseréje, csak a gondolati szférában: az egyik a másik szellemi táplálékából hátramaradt ürülékét fogyasztja, a következő meg emezét, és így tovább, az elmélet egyre silányul, az értelem kiveszik belőle, mint a tovább- és továbbadott ürülékből a tápanyag, majd végül egy egymondatos „szkeptikus” frázis marad, melyből mindössze annyi derül ki, hogy a kimondója nem szeretne foglalkozni ezekkel a nyomasztó, nem túl vidám dolgokkal.

De nem árt észrevenni, hogy a klímaváltozás tényét nem tagadó, de annak súlyát maszatoló érvelésnek állandó üzemanyagot ad az erről születő cikkek tudománytalansága. Egy-két napos hőmérsékleti anomáliákra rámutatva bizonygatni a krízist helytelen, ostoba okfejtés.

Amikor Donald Trump a pár napra rendkívül hidegre forduló időjárást használta fel érvként a felmelegedés ellen, a legtöbben kiröhögték – jogosan.

De az mennyiben különb, amikor egy szokatlanul meleg napon cikkek sora jelenik meg arról, hogy a huszonnegyedik órába értünk, meg olvadnak a gleccserek, meg a szegény hollandokkal mi lesz ott a mélyföldön, amúgy meg aki eddig kételkedett a klímaváltozást illetően, az erre mit mond? Annyira érvényes gondolatmenet, mint megkérdezni az utcán tíz embert, hogy kínai-e, és ha kettő igen, akkor bizonyítottnak tekinteni a tézist, miszerint a Földön minden ötödik ember kínai.

A felmelegedés tényében kételkedni akarók pedig felismerik, hogy ezek nem hiteles cikkek, és tudatosan vagy tudattalanul az ilyen áltudományos fejtegetésekkel azonosítják az egész zöld gondolatot, hogy megnyugodhassanak és visszatérhessenek a fogyasztói önfeledtség gondtalan, pihe-puha valóságába. A baj nem a klímaváltozást vitató elméletek állításaival van, mert azok szinte kizárólag a kérdés bagatellizálásának eszközeiként lépnek fel a viták során. Mert az ember meg akarja ideologizálni a saját közönyösségét és restségét. Erre pedig a zöld oldalról nem az emberek ijesztgetése a megoldás, mint mikor az iskolában a védőnő nemi betegségekkel fertőzött péniszekről készült képeket mutogat a gyerekeknek szigorúan preventív jelleggel, hanem az értelmes, hiteles, közérthető tájékoztatás.