Megold. Túlél. Újrakezd.

A Pécsett is tanuló Szilágyi Zsófia új, egyben első filmje, az Egy nap éppen annyiról szól, amennyi e cikk címéből kiderül. Az alkotás egy dolgozó anya egy napját követi végig. Semmi fakszni, szokásos intézendő feladatok, szokásos fáradtság és bármilyen párkapcsolatot a sarkaiból kifordító szokatlan(?) élethelyzet: a megcsalás. A túlélés pedig egy igazi mission impossible kicsit több, mint huszonnégy órában. Mindez pedig olyan kivitelezésben történik, amit a cannes-i filmfesztivál nemzetközi kritikusai is díjjal jutalmaztak.
 
Gyenge pontom, hogy ha egy filmben van egy erős, magával ragadó történet, hangulat és mindez nem párosul egy kritikán alulian csapnivaló kivitelezéssel, akkor könnyen bele tudok szeretni az alkotásba. Itt is ez történt velem, mondjuk nem véletlenül, hiszen az Egy nap éppen a feleség és az anyai státusz taposómalmát próbálja rekonstruálni, így a sztori és az az általa generált hangulat háttérbe szorít minden más tényezőt.
 
A nehéz női sors reflektorfénybe állítása első ránézésre hálás témának tűnik, hiszen rengetegen tudnak vele azonosulni. Ha viszont egy film ilyen témához nyúl, nagyon óvatosnak kell lenni, amennyiben az eredetiségre törekvés szempont, ebből ugyanis könnyen lehet kliséhalom. Az alkotók viszont nem esnek bele ebbe a csapdába, sőt az Egy nap egyik legnagyobb értéke éppen az egyedi autenticitás: nagyon jól visszaadja mindazt, amin egy dolgozó anya manapság keresztülmegy: az utolsó öt percben még egy gyors elpakolás, egy utolsó telefon, csak még odateszem a vödröt a csöpögő csap alá, amit nincs időm és pénzem megcsináltatni. A fő cél pedig nem más, mint a túlélés. A főszereplő Anna próbál lépést tartani a gyerekei kismillió programjával és igyekszik feltámasztani a hamvaiba holt párkapcsolatát.
Apropó párkapcsolat: nem tudom, lehet-e igazán rezignáltan kezelni egy félrelépést, akárhány év után történik is. A férfi megcsalja a nőt. Azt hiszem, keményvonalas feministának bélyegeznétek, ha azt mondanám, ez egyértelműen nem oké. Talán lazít az állítás sztereotíp minőségén az alábbi kiegészítés: ha a nő csalja meg a férfit, arra sincs mentség (egy háromgyerekes házasságban), miközben a másik fél fogcsikorgatva viszi a hátán az egész kapcsolatot és annak velejáróit minden nehezítő körülmény ellenére. Ugyanakkor az is világos, hogy ennek a férfinak nem a másik, egyébként szerintem a feleséghez képest kevésbé attraktív hölgy kell; neki egy olyan nő kell, akihez nem kell hazamenni. A házassága túlterhelt, a különböző kötelezettségek egyszerűen agyonnyomják és a spontaneitás mint faktor egyáltalán nem fér bele.
 
Az Egy nap környezettanulmánya összességében tényleg hitelesre sikeredett, pedig féltem attól, hogy egy bő lére eresztett család- és anyaságellenes antireklámba csöppentem, amiben majd most nekem, naiv huszonkét éves egyetemistának jól megmutatják, hogy miért is rossz ötlet férjhez menni meg gyereket szülni. Ehelyett azonban inkább azt érzékeltették, hogy a családanyaságnak igenis vannak olyan pillanatai, ami, tetszik, nem tetszik, nettó szívás; ugyanakkor elvitathatatlanul szép vetületei is akadnak. Innentől meg aztán csak a néző személyes megítélésén áll vagy bukik, hogy igazándiból megéri-e „családozni”. Nyilván újrakonstruálásra szorul a rózsaszín bababútorokkal megálmodott tökéletes élet fantasztikusan kiegyensúlyozott családanyaként; ezzel szimultán azonban a karrierista, soha nem szülő nőről felrajzolt sziluettet is erősen újra kell gondolni.
 
Nem vagyok anya, így még mindig nagyon vigyázva közelítek csak a témához: nincs gyerekem, nincs megfáradt párkapcsolatom és a férfi lakótársaim álom kategóriába sorolhatók együttélés szempontjából. (Soha nem kellett takarítanom utánuk, sőt, az igazat megvallva szerintem inkább ők tartanak rendet körülöttem.) Ebből adódóan helyzetidegen mindennapi szituációkkal konfrontálódtam a film másfél órája alatt szinte pillanatonként: más cipőjét adod a gyerekre az oviban, az infantilis dadus közli, hogy a bölcsiben újra tetves mindenki, hosszú percekig próbálod kinyitni az autód a parkolóban, mire rájössz, hogy nem is a saját kocsidnál próbálkozol. Ezekkel azon kívül, hogy felnevetsz hangosan a nézőtéren, tényleg nem tudsz mit kezdeni.
 
Továbbra sincs fogalmam arról, milyen az, amikor három gyereked van. Milyen, amikor tartósan nincs pénzed. Milyen, amikor úszik minden és az egyetlen célod tényleg a túlélés. Az viszont percről percre jobban foglalkoztat, mindeközben mit akar a főszereplő igazán. Elgondolkodtató, hogy egész banálisat: elbújni, ha csak egy kis időre is. Ami itt nem is biztos, hogy menekülés, sokkal inkább túlélési mechanizmus. A film talán legátütőbb és legnyugtalanítóbb üzenete éppen az, hogy bölcs kívülállóként a nézőtérről sem tudtam az elbújásnál jobb cselekvési tervet javasolni Annának egy ilyen nap után…