Megéri Bátornak lenni

Nem vagyok az a kifejezetten spontán típus. Átlagosan hat és fél percbe kerül kiválasztanom egy tubus fogkrémet – általában végül ugyanazt, amit addig is használtam. Szóval különösebben bevállalós sem vagyok. Így aztán magam sem értem, hogyan határozhattam el olyan szilárdan a Bátor Tábor februári önkéntestoborzó eseménye után, hogy az öt nappal későbbi határidőig mindenképpen jelentkeznem kell. Szerencsére kiderült, hogy a megérzéseim nem csaltak: életem egyik legjobb döntését hoztam meg.
 
Tartozom egy rövid bemutatással azoknak, akik esetleg még nem hallottak a Bátor Tábor intézményéről: az alapítvány tizenhét éve szervez táborokat súlyos vagy krónikus betegséggel küzdő gyermekeknek és családjuknak, ezen kívül „Go! Tábor Bárhol” programjuk kereteiben a napjaikat kórházban töltő gyerekekhez is ellátogatnak. Hatvani székhelyükön évente ezer táborozót fogadnak, akik lovagolhatnak, kézműveskedhetnek, kipróbálhatják magukat kötélpályán, logikai játékokban és még sok másban. Mindez azonban nem puszta szórakozás, hanem élményterápia: a programok során a táborozók újabb és újabb kihívásokat legyőzve kitágíthatják saját határaikat, aminek köszönhetően megerősödött önbizalommal és küzdőképességgel térhetnek haza.
A „haza” pedig alkalmanként igen távoli helyet is jelenthet, hiszen a Bátor Tábor Magyarország mellett Csehországból, Szlovákiából és Lengyelországból is fogad gyerekeket a nyári turnusaiba. Én újonc önkéntesként épp egy ilyen nemzetközi táborba csöppentem: hetven 7 és 15 év közötti lengyel gyerek érkezett Hatvanba, ahol a világ számos pontjáról származó önkéntesek, tábori nevükön „cimborák” várták őket határtalan lelkesedéssel és persze nem kevés izgalommal, elvégre többségünk nem beszélt közös nyelvet a táborozókkal. Szerencsére hamar kiderült, hogy az aggodalmaink alaptalanok: amit nem lehet elmutogatni, azt nem is érdemes közölni, és különben sincs szükség beszélt nyelvre ahhoz, hogy kifejezzük, mennyire sajnáljuk, hogy pont nálunk dőlt össze a Jenga-torony. Ha pedig minden kötél szakadt, ott voltak a fáradhatatlan tolmács cimborák, akikről pár nap után gyanítani kezdtem, hogy képesek egyszerre a tábor több pontján is jelen lenni.
 
Jómagam az úgynevezett „házi cimborák” közé tartoztam: mi laktunk együtt a gyerekekkel és kísértük őket a nap folyamán felkeléstől lefekvésig, így volt alkalmam kicsit jobban is megismerni a hozzánk tartozó fiúkat. Az előzetesen megkapott névsorhoz először arcok társultak, aztán egyre több jellemvonás, sztori, belső poén… Lenyűgöző volt nézni, ahogy az első este még tétován az ágyukon ücsörgő gyerekek kinyíltak, összeismerkedtek és barátságokat kötöttek. A napközbeni programokon pedig, amiket a „játszós cimborák” tartottak kifogyhatatlan energiával és kreativitással, egyszerűen kivirultak.
 
Valahol olvastam, hogy ha az ember tartalmasan tölti az idejét, úgy érzi, az gyorsan elrepül, visszatekintve azonban „kitágul”, ahogy végiggondolja, mennyi minden történt. Az én Bátor Táborban töltött hetemre ez tökéletesen igaz: úgy éreztem, mintha csak pár nap lett volna, de amint hazaértem, egy hónapig tudtam volna róla mesélni egy levegővel. Soha nem éreztem még fáradtság és boldogság ilyen intenzív keverékét.
Nem állítom, hogy egy pillanatig sem volt érzelmileg megterhelő „beteg gyerekeket táboroztatni” (ahogy kicsit bizalmatlanabb ismerőseim a Bátor Tábort aposztrofálni szokták), de az idő legnagyobb részében ők maguk gondoskodtak róla, hogy eszembe se jusson „beteg gyerekként” gondolni rájuk. Mikor úgy kellett visszafogni őket, hogy ne rohanjanak előre a rég várt programokra, mikor felujjongtak az ebédre kapott lasagne láttán, mikor kihallatszott a szobájukból a sutyorgás és vihogás villanyoltás után, akkor semmi mások nem voltak, mint gyerekek. Hiszen a Bátor Tábor épp erről szól. És büszke vagyok rá, hogy ehhez egy kicsit én is hozzájárulhattam. Egy biztos: mostantól ha csak egy szabad hetem lesz a nyáron, az a táboré. És mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy decembertől jelentkezzen cimborának. Életre szóló élmény lesz.
 
További információk: