Megalomániás szuperhősök?

Nem akarom azt írni, hogy nézzétek meg ezeket a filmeket, ha unjátok már a Marvel- és DC-mozikat, mert az olyan lenne, mintha azt állítanám, hogy már magam is belefáradtam azokba, pedig nem így van. Tántoríthatatlan rajongó vagyok, és inkább úgy fejezném ki magam, hogy ha szeretitek a szuperhősös filmeket, akkor szélesítsétek látókörötöket, és vágjatok bele M. Night Shyamalan A sebezhetetlen című trilógiájába. Egy merőben eltérő világba kóstolhattok bele a három filmmel.

Az első rész, ami A sebezhetetlen címet viseli, Bruce Willis szereplésével került a mozikba még 2000-ben. Három évesen nem igazán izgathattak az ilyen alkotások, hiszen ezzel a résszel csak 2016-ban találkoztam, amikor is a folytatás, Széttörve címmel a szélesvászonra került. Igazából az első és második rész önmagában is megállta volna a helyét, azonban a stáblista utáni jelenetet követően -- amelyben Willis feltűnt -- rajongók sokasága tette össze a kezét, hogy több mint egy évtized után a rendező végre folytatta szuperhős moziját.

A trilógia azért válhatott sokak kedvencévé, mert a karakterek sokkal emberibbek, mint a nagy univerzumok igazságosztói.  

Forrás: rocky.hu

De lássuk csak a lezáró részt, amit 2019 januárjában kezdtek el vetíteni, és nem volt kérdés, hogy én is beülök-e rá. Kezdjük azzal, hogy az Üveg nem hozott magasabb szintet, mint elődje, de megállja a helyét így is, egyszerűen csak nem kell nagy csodákat várni tőle. Nem szabad úgy tekintenünk rá, mint A sebezhetetlenre, amely filmes szempontból is meglehetősen sebezhetetlennek tűnik egészen a mai napig.

Az Üveg egy méltó lezárás, amiben a szálak összeérnek, és értelmet nyernek az apró részletek is, mégis nyitva marad; egyrészt, hogy továbbgondolhassuk a történetet, másrészt pedig talán azért is, hogy egyszer egy új trilógiának nyújtson alapot. A történetvezetés, az összefüggések kibontása, ahogy értelmet nyernek a jelenetek; mind-mind egyszerűen briliáns. Az egyetlen baki talán az, hogy az első két alkotásban homályban maradt részletek kifejtése a harmadik filmet nem építette igazán tovább, csak válaszokat kaptunk a kérdésekre.

Forrás: port.hu

A színészek játéka kiemelkedő, habár nem aknázhatták ki a szerepükben rejlő lehetőségeket teljes mértékben, hiszen másfél óra nem elegendő ahhoz, hogy a karakterek múltját és érzéseit jól át tudják adni. Azonban amikor megjelentek, kihozták magukból a maximumot. A nézőkkel együtt váltak zavarodottá, hitehagyottá, majd velünk együtt is világosodtak meg. Olyan jól mutatták ezeket az érzéseket, hogy egy szinten már én is elbizonytalanodtam.

Kezdtem azt hinni, hogy a megalománia azon fajtájában szenvednek, amely során szuperhősöknek képzelik magukat az átlagos emberek. De a film végére minden világossá vált.  

Ebben az egyhelyszínes thrillerben és karakterdrámában két mellékszereplőnek volt némi értelme a történet szempontjából, a Dunn fiát alakító Spencer Treat Clarknak, illetve a második részben megismert Anya Taylor-Joynak. A Mr. Üveg anyját alakító Charlayne Woodard viszont jelentéktelen volt.

Shyamalan nagy figyelmet fordított a színvilágra is, a főhősök koloritjait a környezetük is tükrözte, jelentésüket pedig a Twitteren közzétett üzenetében közölte a rajongókkal: „Azért választottam a zöldet David Dunnak, mert a pszichológiában ezt az életadáshoz kötik. David az élet védelmezője. Az okkert vagy mustársárgát választottam a Szörnyetegnek, mert a hinduizmusban és a buddhizmusban ez a szín vallási ceremóniákhoz köthető. Ilyen a szerzetesek köpenye. A Szörnyeteget egy hittérítőnek látom. Egy prédikátornak, aki a megtört embereken szeretne segíteni. Végül pedig Mr. Üvegnek azért választottam a bíbort, mert erről a királyokra asszociálunk. Felséges tulajdonságokra. Elijah fontosnak gondolja magát. Egy képregény főszereplőjének.”  

Mindehhez hozzátette, hogy a színek az érzelmek változásait is megjelenítették a film során.

Az élénktől az egészen fakóig számtalan tónus jelent meg. Előbbi az erős hithez köthető, míg utóbbi a hit elvesztését szimbolizálja. Ez a fajta értelmezés azonban nem világos minden karakter esetében. A Szörnyetegnél figyelhető meg leginkább a sárga színárnyalatok váltakozása a különböző érzelmek felszínre kerülése során.

Forrás: port.hu

Zárásként csak annyit, hogy a negatív kritikák dacára beültem erre a filmre, és nem csalódtam. Annak ellenére sem, hogy néha ültömben felkiáltottam volna, hogy “Ez most komoly? Ennek semmi értelme!”. Valójában mást vártam, mégis olyat kaptam, amivel elégedett vagyok. A csavarok jól működtek, és megdöbbenés megdöbbenést követett. Tulajdonképpen a vége az, ami igazán pompásra sikeredett és elgondolkodtatott. A kérdés, amin agyalsz, miközben felállsz és elhagyod a mozitermet, a következő: Szükségünk van hősökre?