Máriás

 

Végtelen nagy tiszteletemet szeretném kifejezni Máriás Béla előtt, amikor a mosdó fölött kuporogva egy görbe este után öklendezni próbálok a gyanúsan olcsó ház borából készült kisfröccs után, s eszembe villan a Lomtalanítás¹ ezerarcú alakjainak bája és csodálata, s szervezetem páni könnyedséggel taszítja ki magából a rossz anyagot. A fehér mosdókagyló vakító tisztaságát a zöld és barna árnyalatai csurogva lefestik, és a kellemesen csúszó pacákban megelevenedik Törpe és Kata arcképe, s a herét majszoló hajléktalan asszony mellett keserűen konstatálom, az én elmosódott tükörképem gödrei is ott virítanak az aberrált családi fotókönyv mosdóbeli lapjain. Nincs rosszabb érzés, mint amikor ráeszmélünk, mi is abban a lebontandó mocsokban hempergünk. Megmeredt testtel dőlök el a kemény burkolatra, íriszem kiakad. Lelkem egyre fényesebb, és tompa agyamban a Lipót² fáradhatatlan hőseként mentem meg az elmegyógyintézet elveszett, magára hagyott tagjait, jelenlegi társadalmunk emberhalmazát. Istenem, mennyire szép. Balabáli erővel harcolni fogok, hogy megmenekítsek mindenkit, ebből a mocsokból, de a kétségbeesett próbálkozás akarata gyorsan elmúlik, akár a rossz darab után a vastaps.

Aki próbált már lenyűgözőt alkotni szerelméről, jól tudja, az eredmény csak giccs, túlzás és kristálytisztaság. drMáriás képes olyan panírban írni, amely nem keltet allergiás rohamot a túlérzékeny szervezetben, tartalma mégis őszinte. Antihősei és megelevenedett élőholtjai egyszerű tükrök, amelyek mindenhol megtalálhatóak – akár a Pécsi Tudományegyetem folyosóin vagy a Rókus sétány aljában. A Széchenyi tér zümmögő tömegéből húzódó Király utcában aranyosan díszített keretben köretként vigyorognak Máriás alakjai vaníliás érzéki tekintetünkbe.

Bárcsak mindenki így maradna, nyers és puha születése pillanatától. Gyermekesen oda nem figyelve a kényszeresen betanított spontaneitásra és tudásra, a magunkra hagyatkozott zene, írás, festészet bűvöletében. Igazából alkotni. Fogni a szaxofont és ordítani a mikrofonba. Felemelő érzés. Felemelő és csodálatos. De az emberi félelem a szabadság nagyságától begubódzik, alapja lesz a betanult művészet.

Most tudatlanul lázad a mester, lázad az író és zenész, a celebekről készült ironikus portréábrázoló. A vízfesték lassan szárad a szobában. Az íróasztalon egy szemüveg, mellette üvegpohár. A telefon néma. A szomszéd most ölte meg a macskát. És Máriás ül. És Máriás alkot.

 

dobolok

dobolok a gerincemen 
sikolyt lövök ki a fülemen 
meredekre fújom az eget 
zongorává szerelem a testemet

dobolok a gerincemen 
arcom a kártyalapom 
sikolyommal ablakot betörök 
üstökösön üvöltök

dobolok a gerincemen 
fűrész hegedül a fejemen 
beleimen gitározok 
gerincemen dobolok 
gerincemen dobolok 
gerincemen dobolok 
szállnak ki a sikolyok 
szállnak ki a sikolyok

drMáriás Űrbox madrigálok


drMáriás

drMáriás a kilencvenes évek szürrealista, avantgárd, pop-art stílusában kibontakozó zenész-író-festő maradandó alakja, kinek elborult művészete ma már kultikusnak számít. Tudósok néven ismert zenei formációja az underground legmélyére túr, az agyakban matatva tépi ki a hallgató szívét és eszét. Műveinek alaptémája gyakran a szexualitás és a politika meztelen leplezetlensége. Ironikus világszemlélete maradandó tintafoltként hirdeti, az elkorcsosult emberi jellemek tárháza végtelen, s a szép hazugságok hullámait felkavarja a szörnyű valóság.

 

 

 

¹drMáriás Lomtalanítás, Konkrét Könyvek, 2004

²drMáriás Lipót, Noran-Kiadó Kft., 2007