Mamma Mia! Sose hagyjuk abba- Review

Tíz év után a felejthetetlen Mamma Mia zenés vígjáték visszatér és bizonyítja, hogy tényleg sose hagyjuk ABBA! Múltkor boldogan ért véget a film, most visszaugrunk abba az időbe, amikor minden kezdődött. Mindenki, aki már nagyon várta a híres ABBA zenét, a „feel good” nyári hangulatát és az őszinte, humoros történetet, nem fog csalódni! Ez az utolsó nyár tele van mindennel, amitől óriási siker lett az első film. 
 
Nehezen megállapítható, hogy Mamma Mia 2 egy előzmény vagy egy folytatás-e az első filmhez, mivel ide-oda ingázik az időben. Párhuzamosan visszalépünk a múltba, Donna fiatal éveibe, pontosabban 1979-be, amikor Donna elvégezte az egyetemet és elutazott Görögországba, mert „nagy a világ és tapasztalatokat akar szerezni”. Eközben folytatjuk a sztorit a tengerparton, a jelenben, ahol Sophie gyászolja az egy évvel ezelőtt elhunyt édesanyját és az emlékére nyitni akar egy szállodát („I Have a Dream”). Visszatükrözik Donna életét, egy váratlan fordulat miatt pedig még jobban összefonódik a két történet és Sophie „soha nem érezte közelebb az anyukájához”, így a meghalt Donna (Meryl Streep) mégis játszik egy kis szerepet a filmben. Kihagyott lehetőség, hogy a Mamma Mia nagy sztárja nem teljes dicsőségében tért vissza, mivel ő volt az első film szíve és lelke. 
Viszont egy nagyon erős szereposztást kapunk cserébe, természetesen a teljes régi csapatot: Sophie szerepében Amanda Seyfried, mellette áll három apja, Sam Carmicheal (Pierce Brosnan), Harrie (Colin Firth) és Bill Anderson (Stellan Skarsgård). A „Dancing Queen”-trió is visszajön; Tanya (Christine Baranski) és Rosie (Julie Walters), Donna pedig emlékképként. Mivel időben ugrottunk egy nagyot, minden szerep egy fiatalabb alteregót is kap, ami először talán zavarónak tűnhet, viszont nagyon ügyesen válogatták a fiatal verziókat és a hasonló öltözködéssel és viselkedéssel együtt az első pillanattól teljesen világos, kik ők. Az új legnagyobb sztárunk Lily James a fiatal Donna szerepében. Ő el tudta fogni a lényegét a Donna-karakternek, nem állt Meryl Streep árnyékában, de tisztelgett a szerepe előtt. Miközben hiányzott a kiváló Streep, ez James jelenlététől felejthetővé vált, spontaneitásával kitűnően életre keltette a Mamma Mia vibe-ot. Donna két barátnője, akikkel a Dynamos énekes triót alkották, a fiatal Tanya (Jessica Keenan Wynn) és fiatal Rosie (Alexa Davies) a film elejétől annyira dinamikus együtt, mint az eredeti trió. Mialatt visszatekintünk Donna múltjába, ott is megtaláljuk a három ellenállhatatlan srácot (Jeremy Irvine, Hugh Skinner és Josh Dylan), akiktől gyorsabban ver Donna szíve. Őszintén szólva nem annyira nagy hatású karakterek, mint az eredetiek. Csak a fiatal Harrie „Waterloo”-jelenete volt kielégítő, a többiek nem szerepeltek nagyon meggyőzően. Aki szintén nem volt meggyőző, és ezt még inkább sajnáltam, az Cher volt. Az utolsó jelenetben debütál mint Sophie nagymamája, aki varázslatosan visszajött az életbe, mivel az első filmben azt feltételezték, hogy már régen meghalt. Vajon miért jött Cher? Még mindig megkérdőjelezhetjük, mert nem adott hozzá semmit a történethez. A „Fernandó”-t énekeltek Andy Garciával, viszont leginkább csak ellopta a reflektorfényt Lily Jameséktől. 
 
Mindezek ellenére az ABBA slágerek időtlenek és kortalanok (attól függetlenül, hol vannak a történetben), így mindig jók. Amikor a szereplők gondtalanul táncolni kezdenek egy görög strandon, megkapjuk az igazi, klasszikus ABBA feelinget és nem tudunk mást csinálni, mint mosolyogni és jól érezni magunkat tőle. A Mamma Mia 2 az első filmhez hasonlóan olyan, amit vagy imádsz, vagy utálsz. Lehet megkérdőjelezni, hogy az első óriási sikere után még van-e értelme egy második résznek, hiszen mindig az első marad a legjobb, a második csak egy gyengébb másolat. Viszont soha nincs elegünk a mennyei görög szigetből, a Mamma Miá-ból, és ezért sosem hagyjuk ABBA!